Végre megint a napsütésre keltem fel. Bár az ablak előtt lévő
függönyszerűség jól álcázta magát, mégis éreztem, hogy meleg és verőfényes
napunk lesz. Ébredés után még közel egy óráig csak fetrengtünk az ágyban, olyan
puha és kényelmes az ágyunk, hogy reggelente bűn kiszállni belőle. A reggelink
megint nem volt egy nagy szám, ha az emlékeim nem csalnak, tostit ettünk..
Picit unom már, ezért mindenfélét kipróbálok inkább, minthogy azt kelljen
reggeliznem. Nem tudom, hogy Rick eddig hogy nem unt rá.
Mivel megint dél felé keltünk fel, így nem terveztünk nagy
programot aznapra sem. 3óra felé elkészültem, maxi szoknya, saru és top (imádom
az időjárást. Ha bárki megkérdezi, hogy miért szeretek itt lenni, az első
válaszom mindig az, hogy az időjárás isteni), fogtunk egy taxit és irány a
Karawaci.
A Karawaci egy óriási pláza, 15 percnyi taxizásra tőlünk.
Körülbelül 5 perc után azonban egy sorompóhoz értünk, Rick előreadott egy
bizonyos összeget a taxisnak, mint kiderült az útdíjat. Ez olyasmi, mint nálunk
az autópályadíj, itt azonban még fizetni kell egy sorompó előtt, mint a katonatiszt.
Egyébként egy 150 forintos összeg, de ha sokan állnak a sorompó előtt, akkor
picit idegesítő. A Karawaciba tényleg 15 perc volt az út, megint 2 euró közeli
áron. Ha azt vesszük, hogy háztól házig visz a taxi, nem érdemes mással
közlekedni. Indonéziában egyébként nincs se metró, se troli, semmi. Kisebb
buszok járkálnak a városban, amire az emberek felpattannak és mennek, amerre
akarnak. Ez a legolcsóbb a helyieknek, a külföldiek inkább a taxit választják,
vagy beruháznak egy robogóra. Rick is szeretne majd venni egyet.. Hollandiában
van egy szuper motorja, sajnos azzal most nem tud mit kezdeni. Pedig azzal
szerettem száguldani kint, na de mit csináljak.
A pláza előtt állt egy fiatal fiú, aki azonnal nyitotta nekem
a taxi ajtaját, majd mikor mosolyogva megköszöntem, mint az indonéz lányok,
elpirult. A bevásárlóközpontban szerintem csak mi voltunk európaiak. Pár óráig
voltunk csak ott, de mindig megnézett minket valaki. A lányok megint elpirultak
a barátom mosolyán, az ázsiai férfiak pedig elismerően néztek rám. Először
tettünk egy nagy kört a plázában,majd a gyerekeknek fenntartott „sarok” felé
mentünk, azaz a hullámvasúthoz. Most hülyének fogtok nézni, d emég sohasem
ültem hullámvasúton, ez pedig OMG. Úgy sikítoztam, mint egy óvodás. A gyerekek
arcán láttam a szánalmat. Idejön egy 20 éves európai csaj és sikítozik meg úgy
élvezi a hullámvasutat, mintha nem ült volna még ilyenben. Talált-süllyedt.
Kétszer is végigmentünk, majd remegő lábakkal és vigyorral az arcomon szálltam
ki a kicsiknek való hullámvasútból.
Az izgalmak után a telefon kiegészítők felé mentünk. Egy
közel 300-de legyen 400 m2-en SEHOL sem találtunk rendes telefontokot. 2
színben voltak: fehér és fekete. Mivel egy kicsit extrábbat szerettem volna,
szomorúan bandukoltam tovább. Az iphone-okra , de főleg a Blackberry-re van itt
kereslet, ha valaki tokot keres, az az elsőnél megtalálja a számára megfelelőt.
Miután semmi érdemlegeset nem találtunk, lementünk a földszintre, ahol a letöltött
dvd-k és cd-k tömkelege várt ránk. Ekkor már nagyon éhes voltam, így
előrementünk, hogy keressünk egy jó éttermet.
Egy olasz étterem volt a sarokban, a Pizza Marzano. Amikor
helyet foglaltunk, a pinérlány alig mert odamenni hozzánk, pedig még az
angoltudásával sem volt gond. Rick pestos pizzát evett, én pedig a La Regilát
választottam. (gomba, csirke és rengeteg olívabogyó nyamii). A barátom facsart
narancsa borzalmas volt, én egy epres-mentás ice teát ittam, ami viszont ISTENI
volt. Annyira különleges volt a kinézete is, nem is vártam rosszat. Az én
pizzám egyébként sokkal kisebb volt, mint a Rické, na ezt végképp nem értettem.
Lehet , hogy elnyerte a csodaszép kék szemeivel a szakácsok tetszését. Na de
ilyet!
Teli hassal indultunk tovább, fürdőruhát kerestünk nekem.
Mivel Indonézia elég kemény muszlim ország, a lazac színű bikinim felejtős( na
majd Balin!!) . Itt szoknyás úszódresszeket hordanak, ami elsőre borzalmasan
nézett ki. Rick már hetekkel a megérkezésem előtt felkészített a ruhácskákra és
hogy majd nekem is kell egy. Persze amilyen rebellis vagyok, naná, hogy
rengeteget szenvedett velem, mire találtunk egy elfogadhatót. Egy fekete,
szoknyás-gyöngyös úszódresszt választottam, ezt is csak azért, mert találtam a
méretemben és az ára is elfogadható volt. Egyébként nem rossz, de akkor sem
szeretem, ha megmondják, hogy mit vehetek fel. De oké, ígyis eléggé megnéznek,
ha egy sortot vagy miniszoknyát veszek fel, itt még a 30 fokban is
hosszúnadrágban szenvednek a nők. Bár a hotelben lakó stewardessek sem a
hosszúnadrágjaikról híresek… Meg az eszükről. De erről később. Mivel az egyik
legjobb barátnőm stewardess(Igen, te BiaJ)
megígértem, hogy nem mondok rosszat róluk, de amikor kézen fogva elhagyjuk a
szállodát a barátommal, a szemükkel meg tudnának ölni. Hiszen nekik egy
fehérbőrű, kékszemű ráadásul irtó dögös pilóta egy óriási kincs. A legtöbb
itteni holland vagy akár európai pilótának egyébként nem indonéz vagy ázsiai
stewardess a barátnője, inkább más lányokkal állnak le. Pedig azt gondolná az
ember, hogyha már egy szállodában laknak, akkor biztos közel kerülnek
egymáshoz. Rickkel óriási szerencsém van: tudom, hogy kevés férfi képes a
monogámiára, rengeteg kapcsolatba bekerül egy harmadik fél, de a miénk eddig
tökéletes. Úgy értem, hogy 3 hónapig várt rám, úgy, hogy nem tudta, hogy mi
lesz. Az sem volt biztos, hogy hazamehet. Éppen ezért díjazom a hűségét,
mindenféle módon kimutatom, hogy szeretem.
De most nagyon elkeveredtem. (Közben feljebb vettem a
légkondit, ma csak 25 fok van, hosszú nadrágban ülök a konyhában, mert FÁZOK) A
fürdődressz után még órákat nézegettünk nekem. Már egy éve kinéztem magamnak
egy Micheal Kors órát. Viszont mivel mindig másra költöttem el azt a pénzt,
(mondjuk Hollandiába repkedtem), így sohasem vettem meg. Az egyik órásnál
azonban beleszerettem egy Rolexbe. Ugyanúgy néz ki, mint a MK óra, de sokkal
kidolgozottabb és na, Rolex. Most ez az új cél;) Az órás után egy gyors
bevásárlás, kenyér, felvágott, üdítő otthonra. Amitől megint leesett az állam:
a megérkezésem után szükségem lett volna pár tamponra. Mit csinálok MO-on?
Lemegyek egy boltba és megveszem. Indonéziában SEHOL sincs. Niát kérdeztem
arról, hogy hol vehetnék: értetlenül nézett rám, azt sem tudta, hogy miről
beszélek. ( Erről jut eszembe, Indonéziában nem vényköteles a fogamzásgátló,
Melina mesélte, hogy 200 forintba kerül neki egy havi adag…. Most leesett az
állatok, ugye?:) Ez csak érdekesség, nem biztos, hogy a túlzott hormontartalmú
fogamzásgátló bogyók annyira jók, de akkor is olcsóbb, mint Mo-on). A
hypermarketben pedig nulla angoltudással, még bambább fejjel néztek rám. Oké,
feladtam. Majd Szingapúrban veszek. Vagy valahol.
Mindezek után irány haza, majd amint beértünk az apartmanba,
Rick kapott egy üzenetet, a barátai valahol sörözgetnek. Irtó fáradt voltam, de
oké.
Menjünk, egy sörbe nem halok bele. No, innentől ilyet se
mondok. Mert az este érdekesen alakult: először a Salsa Citybe mentünk, ahol
kifőzdék és rengeteg sör van. Wouter, Schoulz, Pieter-Jan és Bernard várt ránk
az egyik padnál. Már megvacsoráztak és elkezdték „jól érezni” magukat. Azaz
több, mint 15 üveg Bintang volt az asztalukon. Végre megismertem Woutert is,
aki már márciusban érkezett és Rick rengeteget mesélt róla. Egyszer elvette
Rick telefonját, amikor én Egerben ücsörögtem, ők pedig söröztek, akkor
beszéltünk először. (Wouter egyébként nagyon örül nekünk, amint meglátott
minket a szállodában, azonnal írt Ricknek, hogy nagyon boldog és hogy gyönyörű
vagyok. Na ilyenkor mindig elpirulok) Schoulz egy magas, szőke hajú holland
pilóta. Már elsőre lejött, hogy mennyire leszarja az embereket, amikor
Wouterral beszélgettem, egyszer sem tudtam befejezni a mondatomat, mindig
belebeszélt. Később Rick felvilágosított: ő nem az a tipikus pilóta, mint ők,
hiszen a szülei finanszíroznak neki mindent, ezért már bejárta a világot és
most is a Balin töltött heteiről beszél. Az itt lévő pilótáknak egyébként
óriási hitele van: a legtöbbjüknek 40, de akár 50 millió forintos „diákkölcsöne”
van. Hollandiában ugyanis csak privát
iskolákban képezik ki őket, 20 millióra rúg csak a jogosítványuk megszerzése.
Továbbá többféle kiképzésen vesznek részt, Rick Angliában és itt, Jakartában is
volt kiképzésen, márciusban szerezte meg a Boeing 737-es tanúsítványát. Amellett, hogy bár elég nagy a tartozásuk, ez
nem lesz a későbbiekben nagy horderejű. Átlagosan több mint 5000 eurót fognak
keresni, az elmúlt fél évben pedig alig csináltak valamit, mégis minden
hónapban megkapták a fizetésüket. (Ezt pont most fejtette ki nekem Alain, hogy
bár nem csinálnak semmit, mégis kapnak fizut. Annyira azért nem kell sajnálni
őket… ;))
A Salsa után a Barrelsbe mentünk megint. Wouter elment Niával
valamerre, mi pedig megint elkezdtük a sörözést. Bár most nem volt olyan jó
hangulat, illetve borzalmas meleg volt hajnali egykor is. Éjfél után
megjelentek a szúnyogok is, illetve egy nagyobb bogár is megharapott a
lábfejemen. ( Nem kell megijedni, egyébként egy kígyó volt. Gőzünk sincs, hogy hogy
került oda, de megharapott, emiatt másnap alig éreztem a lábamat. Rick eléggé
meg is ijedt, a kórházba akart velem menni, Melina azonban adott rá krémeket és
megittam egy Calciumot is). Miután szépen kivakartam a szúnyogcsípéseket, irány
a taxihoz és mehetünk haza. Útközben éhesek lettünk, így a taxissal együtt
elmentünk a Mekibe. Alapvetően nem eszek otthon sem mekis kaját, viszont most
vérré vált. Sajtburgert és french friest ettem, Rick pedig vett a taxisnak is
egy hambit. Olyan jó arc, nem?:) Amikor már a taxit rendesen betöltötte a sült
burgonya illata, megérkeztünk. Itthon nekiálltunk az evésnek, kiöntöttem egy
tányérra a krumplit és rengeteg csili szósszal ettük meg. Utána már csak az
ágyra volt szükségem. (Egyébként a Mekiben lehet rizst, milánóit rendelni, meg
még számos különlegességet, nem csak hamburgert és krumplit, mint mondjuk
Mo-on. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése