Szombat este Alain írt nekünk Whatsappon, éppen Melina
szüleinek a házában volt. Azért írt, mert meghívást kaptunk Melina szüleitől,
az anyukája azt üzente, hogy szeretne engem megismerni és főzni nekünk egyet.
Már ekkor nagyon örültem, hogy még csak pár hete vagyok itt, de máris ilyen
jóban vagyok Melinával és hogy a családja magukhoz invitált, az elképesztően
jól esett.
Vasárnap megint délben keltünk, azt hiszem, hogy ez lesz a
megszokott mostanában. Reggeli, vásárlás, pakolás, mosogatás. Valahogy így telt
a napunk 3 óráig. Ezután Rick bezárta az ajtót, hogy még véletlenül se
meneküljek el, és 1 órán át csikizett és bolondok voltunk. A hülyeségben
partnerek vagyunk: egyik éjszaka még egy magyar szót tanítottam neki.
Tulajdonképpen ő kérdezte, hogy magyarul hogy van a takony:D Én a fika szót tanítottam
neki, miután elkezdte ismételgetni, nem bírtam magammal és csak szakadtam. A
végén már hangom se volt, az a nevetés következett, amikor hangtalanul
fuldoklok. Ezen ő kezdett el röhögni, közben pedig csikizett. Másnap Alain
mondta, hogy a falat azért ne verjük ki, bár a hangoskodásomra nem mondott
semmit sem. Miután kiröhögtük magunkat, Alain és Melina is kijött a szobából. Négyen
indultunk le a hotel lobbyjára. Közben találkoztunk pár ismerőssel, Nia és
Pieter-Jan üldögélt a teraszon. Niát egyszerűen imádom: néha nagyon fél az
emberektől és egyáltalán nem beszél senkivel, néha viszont be sem áll a szája.
A vasárnapi délutánja a „be nem áll a szája” témában zajlott, mikor meglát,
mindig így üdvözöl: Cantik- ami indonéz annyit jelent, hogy szépség. Miután
kibontottam a sörényemet, Melina is ezt a szót mondta. Végképp boldogan
indultam el.
A taxival közel egy órán át utaztunk. Olyan utakon mentünk
keresztül, hogy csak úgy remegett a fejünk. Először a városi részen, plázák és
toronyházak mellett haladtunk el, majd betértünk a legszegényebb negyedekbe.
Egész úton az járt a fejemben, hogy ezt én nem fogom túlélni. A vezetésben sem
vagyok teljesen nyugodt, mármint ha én vezetek. Jó, nem vagyok őrült sem,
mindig betartom a szabályokat, de néha jó túlmenni a határaimon. A vasárnapi
taxisunk a legfelső határaimat súrolta. Nem csak, hogy úgy vezetett, mint egy
őrült, de szabálytalanul fordulgatott meg mindenhol. Útközben mondtam Ricknek,
hogy én itt ebben a taxiban fogok meghalni, Melina csak csodálkozott. Nekik ez
természetes, hogy a kocsik 3 centire mennek el egymás mellett, neki
természetes, hogy nincs rend. A közlekedés semmibevételéről már írtam: amikor a
motorosok és a taxisok egyszerre próbálnak menni, óriási dudálások és
anyázások. Gyönyörű az élet.
A taxiban nem csak az utak minőségére és a vezetési
stílusokra figyeltem. 40 percen át a legszegényebb környékeket láttam. Persze
csak a kocsiból, de borzalmas volt látni, hogy milyen körülmények vannak a mi
otthonunktól nem messze. De tulajdonképpen elég csak kimennem a kifőzdéshez,
abban az utcában is már ezek az állapotok fogadnak. Az utak még nem száradtak
fel az esőzéstől, a 2 héttel korábbi árvíz pedig számos kunyhón és házon tett
óriási károkat. Sok embernek kellett elhagynia a hosszú évek alatt felépített
házát, az utak még mindig az eltakarítással és a kidobott holmikkal voltak
tele. Az egy órás utunk után végre megérkeztünk Melina szüleihez. Egyrészt öröm
volt kiszállni a taxiból, mert a fenekemet és a lábaimat már nem éreztem. Apa
itt sütné el azt a poént, hogy : Akkor szagold az enyémet. Köszi Apa:) Másrészt
viszont nagyon izgultam. Szerettem volna jó benyomást kelteni és persze nagyon
boldog voltam, hogy végre nem éttermi és kifőzdés kajákat eszünk. Az
érkezésünkre már az utcán rengeteg ember volt. Azon a környéken fehér ember nem
is igazán jár, nem azért mert lerobbant és szegény környék, de távol esik
mindentől, leginkább a helyiek élnek itt. Az meg, hogy 3 európai ember is
járkál ott, óriási tömeget vonzott. Még mindig az állatkertben érzem magam, ha
ennyire megnéznek.
Amint beértünk a nappaliba, Melina szülei és testvérei
fogadtak minket. Azonnal leültettek, sütiket, kekszeket, gyümölcsöket és
jéghideg kólákat hoztak nekünk. Ez nekem természetes volt valamiért, ha hozzánk
vendégek jönnek, anyukám is így készül, viszont ezzel a kedves gesztussal végre
igazán otthon éreztem magam. Az anyukája picivel idősebb, mint az én anyukám,
viszont nagyon jól tartja magát és gyönyörű nő. Az apukája rengeteget dolgozik,
hogy a családjuk meg tudjon élni. Végig Miss-nek szólított, mert nem tudta
kiejteni a nevemet. A testvérei velem szembe ültek le. Melinának 4 testvére van
még: Lita, aki szintén kommunikációt tanul, viszont pr-t, egy idősebb bátyja,
aki megint csak kommunikációt tanul illetve 2 kisebb lány, akik ikrek. Miután
megtudták, hogy Ricknek milyen problémája volt, azonnal motorra pattantak és
elmentek a boltba a varázsitalért. :) Időközben mi rengeteget beszélgettünk,
Lita szerint nagyon hasonló karakterek vagyunk Rickkel: szerintem ég és föld a
mi testi adottságaink, de aranyos volt ezzel a mondatával. Melina a szüleim
felől érdeklődött, mondtam neki, hogy bár a hajamat és az alkatomat apukámtól
örököltem, a szépségemet viszont anyukámtól. ( Anyukája egész este engem
figyelt, mindig mondta, hogy mennyire szép vagyok. Bár nekik nagyon furcsa a
fehér bőröm és a szőke hajam) Nagyon jókat nevettünk, tényleg szuperül éreztem
magam. Közben a születésnapomra terelődött el a beszélgetés, Alain és Melina
rögtön arra volt kíváncsi, hogy pontosan mikor van. Alain a facebookon azonnal
utánajárt és boldogan ecsetelte, hogy az már csak 2 hét. Nos, ekkor egy picit
elkedvetlenedtem. Se a családom, a
meglepetés bulik, a citromos torták, se a barátaim és a reggelig tartó őrült
bulik. Amikor Rickkel vagyok, az a világ legjobb érzése. Viszont most már
nagyon hiányzik Anyukám ölelése és Apa hülyeségei, amiket néha csak úgy mond.
Hiányzik a testvérem, aki lefogadom, hogy az összes otthon maradt ruhámat
felvette már, a kiskutyám , ja és a barátaim:D Bár óriási szerencsém van,
majdnem minden nap beszélek velük, ha csak 2 mondatra, de akkor is tudunk.
Hupsz, egy picit eltereltem a gondolatmenetemet.
A beszélgetés után beinvitált anyukája minket a másik
szobába, ahol egy óriási asztalon rengeteg helyi specialitás volt. Kicsit félve
kezdtem hozzá, Melina rögtön a galambtojásos marhahúst ajánlotta. A párolt
zöldségektől és a különféle húsoktól volt tele az asztal. Rizst és sült
krumplit készített anyukája, de a rántott tofu, garnéla és egyéb dolgokon kívül
még leves és szószok is beterítették az asztalt. Indonéziában a család nem
eszik együtt a vendégekkel. Konkrétan végignézték, ahogy mi eszünk, viszont
kértük őket, hogy ők is egyenek velünk, ezért időközben mindenki szedett
magának és ők is velünk ettek. A vacsora után rengeteg vizet ittam: még mindig
nagyon csípős az összes ételük. A garnélákon volt talán a legtöbb csili. A
vacsi után gyümölcsöket ettünk és még este 9ig beszélgettünk. Apukája rengeteg
képet csinált rólunk, folyton azt ismételgette,hogy tökéletes pár vagyunk. Majd
leült mellénk és vele is csináltunk képeket. Még azután is, hogy már teljesen
tele volt a hasunk, csak kínált és kínált minket. Rosszabb, mint a nagymamák:D
Az este végén rendeltünk egy taxit, ami fél óra alatt ki is ért. A
búcsúzkodásnál megöleltem az anyukáját, és indonézül megköszöntem a vacsorát és
a kedvességüket. ( Az indonéz tudásomat egyébként napról napra bővítem és
fejlesztem. Pénteken olyan profi tudással vettem meg a vacsorámat a kifőzdés
sráctól, hogy öröm volt nézni). Amikor megöleltem az anyukáját, majdnem
elkezdtem sírni. Olyan volt, mintha az én anyukámat ölelném. Na , befejezem,
mert elkezdek sírni. Nem akarom, hogy más is sírva olvassa el a bejegyzéseimet,
néha én is megkönnyezem azt, hogy ennyire hiányzik a családom.
A taxival 3 percig se utaztunk, amikor megálltunk egy gyümölcs
shakes-es előtt. Már sokszor említettem,
hogy a legolcsóbb utcai kifőzdések és árusok a legjobbak. Most megint csak ezt
bizonyította be a shakes hapsi is. Csillaggyümölcsből készült shaket ittam,
Rick kiwit választott. A 3 deci tejes-gyümölcsös shakünk 80 forint körül volt.
Nem viccelek. Ugyanaz, amit a plázában, ráadásul nem is frissen, 2 euróért
hoznak ki. Csak azt sajnálom, hogy ennyire messze van, egyszer majd elmegyek és
hozok vagy 6 pohárral és egész nap el leszek vele. A shakes után irány haza és
ledőltünk a kanapéra. Közben almát és mangó levet kezdtem el elővenni, amikor a
húgom írt, hogy tudunk-e skypeolni. Gyorsan csináltam egy instant cappucinot ,
ipadet fel, füles a nyakamban és irány a lobby. A légkondicionált lobbyban
azonban egy arab pilóta üvöltözött.. még mindig nem szoktam meg az indiai
hapsik és az arab emberek üvöltését, ezért a kinti teraszra szavaztam. Bár 26
fok volt és megettek a szúnyogok, legalább értettem anya szavait. A
forgatásokról mesélt, mamáékról, meg az otthoni dolgokról. Közben palacsintát
ettek, nyami. Apa is bejött a képbe, incselkedve kérdezte, hogy kérek-e
tökmagot. Ehm, otthon simán bekebelezném azt, de itt sehol se láttam még.
Szóval maradnak az egzotikus gyümölcsök, a garnéla, a tofu és a mangó levem.
Sajnálom magam:D Közel egy óráig dumáltunk anyuval, a húgom is írt és apát is
láttam. Meséltem neki, hogy Rickkel mit tervezünk, meg a szigetekről és arról,
hogy milyen kis meglepetéseket csinál. Tényleg sokat teszünk a kapcsolatunkért,
apróságokkal lepjük meg a másikat, ami nem nagy dolog, de egy kapcsolat
elengedhetetlen feltétele. Például a gyümölcsök, a kínai lámpa, de még
sorolhatnám. Erre az volt apa válasza: Tudod mikor nyitja ki egy férfi egy
nőnek az ajtót? -???. – Ha a nő új, vagy a kocsi. Köszi Apa:D
A skypeolás után felrohantam a hercegemhez és órákig csak
beszélgettünk. Na jó ez most kamu volt. A szüleimtől karácsonyra kapott
pálinkát ittuk meg( Rick kapta tőlük) és dinnyét ettünk hozzá. Majd hajnali
3-kor végre lefeküdtünk aludni. Ja nem, megint a nevetésemtől zengett az
apartman. Alain ebből a szempontból a legjobb lakótárs: semmi zajra és
kacarászásra nem kel fel, mellette teljes hangerőm dübörögtettük a Csillagok
háborúját is. Na, ennyit mára. Selamat sore :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése