Negyvenkilenc- Vasárnap az esőben mászkáltam

Tudom, hogy eredetileg az utazásaimról kellene, hogy szóljon ez a blog. Viszont inkább magamnak írom, naplószerűen, ezért is rakom tele idióta képekkel. Ha idősebb leszek és mondjuk a gyerekeimnek mesélem majd , hogy milyen szép hónapokat töltöttem Ázsiában, szeretném, ha tudnék rá emlékezni. Sajnos nem egy embertől megkaptam, hogy hiányolják az utazásokat és helyette gasztro bloggerré váltam. Ez nem így van, sajnos picit komolyabb dolgok vannak a háttérben. A barátomnak most nincs egy ideig útlevele, így az országot el sem hagyhatja. A papírmunkák miatt pedig se Balira, se a Gili szigetekre nem jutottunk még el. Elvileg hétfőn lejár azonban a vízumom, így egy rövidebb időre el kell hagynom majd az országot. Egyedül, így se a Fülöp szigetek, se Ausztrália nem jön most létre, pedig egy szuper négyes Fülöp-szigeteki utazást terveztünk Alainnel és Melinával. Azonban így, hogy egyedül megyek, a legközelebbi országot választottam, azaz vasárnap Szingapúrba fogok repülni. Ha már ott vagyok, pár órára ki is megyek majd a központba, a barátom szerint unalmas lesz, de úgyis szükségem van pár dologra és legalább végre kaptok utazást is;) Viszont nagyon félek, egyedül még a reptéren se szeretek lenni, nem hogy szétnézni a városban. De úgy gondoltam, hogy egye fene, ha már egyszer ott vagyok, ki tudja, hogy mikor fogok megint eljutni Szingapúrba?:)

A kis bevezetésem után viszont leírom a vasárnapomat. Megint elúsztam a blogolással, elnézést, de ahogy anya fogalmaz:”Mindig mászkáltok valahol”. Tény és való, hogy a délelőttöket az ágyban töltjük, majd Rick tanul, én pedig blogolok és intézem a saját ügyeimet a délután folyamán, viszont fél 6-ra mindketten végzünk, ilyenkor indulunk el a taxihoz. Ez vasárnap pontosan így zajlott, annyi eltéréssel, hogy Rick kivételesen nem húzta az időt, hanem 6 órakor már a taxiban csücsültünk. A Living World nevű pláza felé vettük az irányt, ami a Summerecon plázától 2 km-re van. Általában, ha jó pizzára vágyunk, akkor a Karawaciba megyünk el, ott van egy igazán jó hely, Alain viszont ajánlott egy másik olasz éttermet, a Living Worldnél. Először a plázába mentünk be, Rickkel egy Ikea-szerű boltba mentünk be, ahol kerti kanapékat és grillezőket néztünk. Találtunk akváriumokat is, na meg aranyhalakat, ha végre beköltözünk az új helyre, kapok majd egy szép kis akváriumot. Ragasztókat vettünk és pár irattartót egy másik boltban, picit sétáltunk még, majd elindultunk az étterem felé. A férfiak kommunikációja egyébként megint bebizonyosodott, hogy végtelenül rossz: Alainnek 1,5 órájába telt, hogy elmagyarázza, hogy pontosan hol van az étterem, mert azzal még a Foursquarem se tud mit kezdeni, hogy Pizza… 40 Percig gyalogoltunk az esőben, ráadásul óriási pára volt. Kezdtem feladni, hogy ma pizzát fogunk enni, amikor Rick közölte, hogy valami Jakarta hely mellett van az étterem, legalábbis ezt mondta neki Alain. Ahaaa, a taxiban kiszúrtam egy nagy piros Djakarta feliratot, azonnal mondtam is, hogy merre menjünk. Azt meséltem már, hogy a barátom nagyon konok és sohasem abba az irányba megy, amit én javaslok? Még 20 perces gyaloglás a semmibe, majd vissza és az általam előzőleg javasolt úton megleltük az éttermet. Egy zseni veszett el bennem, viszont nem bírtam ki, hogy ne dörgöljem az orra alá. A barátom meg persze megsértődött és haza akart menni. Áhááá, a cél előtt biztosan nem. Mint egy szerető anyuka, a karjaimba vettem és percekig ölelgettem, hogy ne érezze már magát olyan rosszul, amiért mindenem csupa víz, mert ő sohasem hallgat rám. Végül bejutottunk az étterembe is, ami sokkal jobb volt, mint ahogy azt Alain leírta. Egy óriási piac mellett foglalt helyet, Pisa Kafé a neve. A hely gyönyörű volt és végre nem csak az ázsiai nyivákolást kellett hallgatnom, hanem olyan zene is ment, amit én is ismerek. Egyébként Ázsiában, de főleg Indonéziában, az éttermekben mindig van élőzene. Legalább 3-4 zenekar váltogatja egymást, ami szerintem nagyon hangulatos. Magyarországon nem szeretem viszont, ha egy étteremben a cigányzenekar a fejem fölött zenélget, még a saját rágásomat se hallom. Itt viszont távol vannak, egy adott helyen, így senkit sem zavarnak. Calzonét választottam, Rick pedig egy marhasültet kért és gombás-krumplis-borsós levest. A levest kivételesen elsőként hozták ki, egyébként általában nem foglalkoznak ilyen sorrendekkel. Sőt azzal sem, hogy egy asztalnál ülők egyszerre kezdjék el a vacsorát, úgy hozzák ki, ahogy készen van. Ez picit zavaró, főleg ha nagyobb társasággal vagyok és én ülök, mint egy kuka, a többiek meg már 20 perce esznek. De itt már semmin sem csodálkozok. A levest együtt ettük meg, utána pedig hozták a főételeket. Amint befejeztük az evést, rájöttünk, hogy még egy lovat is fel tudnánk falni, így egy banán splitet is megosztottunk :) Milyen édes is a szerelem. Tényleg egy tányérból eszünk. A fagyi evése közben úgy éreztük, hogy óriási gyerekek vagyunk, Rick legalábbis előszeretettel nyomta bele az orromat a fagyiba, majd az arcomra is került egy adag vanília. Persze én „kezdtem el”, amikor leettem a nadrágját…A bohóckodás után átsétáltunk a plázához, fogtunk egy taxit és irány haza. Az eső is elállt már ekkora, a hasunk is tele volt, ilyenkor meg mind a ketten csak vigyorgunk, mint a tejbetök. Itthon elkezdtük nézni a legelső James Bond filmet, SEan Conneryvel, közben hazajött Alain is, aki meglepődött, hogy mi már este 10-re otthon voltunk, mert mindig tovább maradunk, mászkálunk, sörözünk vagy nézelődünk. A filmet viszont úgy elhúztuk, hogy megint 2 óra volt, hogy végre az ágyba kerültünk.