Már említettem, hogy Rick pénteken Szingapúrban járt. Egy
órás elintéznivalójuk volt, utána szabadon mászkálhattak. Tulajdonképpen a Lion
Air intézte nekik a jegyet, így a 6-8 pilótának csak üldögélnie kellett egész
nap. Mikor hazaértek, éppen a teraszon írogattam, netezgettem. Láttam Rick
arcán, hogy valami nincs rendben. Már napok óta semmit sem evett, teljesen be
volt esve a szeme. Csak azt tudta hajtogatni, hogy fáj. Én persze poénnak
fogtam fel az egészet, ismerem a férfiak fájdalomküszöbét, pont ezért nem
vettem komolyan az egészet. Péntek estére viszont már feleszméltem: valami
tényleg nincs rendben, ha az én barátom, aki általában háromszor többet eszik,
napok óta semmit nem tud enni. Bár aznap bevásároltam neki: méz, gyógyszerek,
nektarinok, mangó lé és sok-sok vitamin. Ha én nem lennék, szerintem a barátom
vitamin-hiányban halna meg. Ez most teljesen komoly: persze odafigyel arra, hogy
rendesen egyen, de a pizza és a tészták, na meg a sör nem éppen a
legegészségesebb. Nem is beszélve a hajnali mekis kajákról… Pénteken, ahogy
hazaértek, Rick szinte azonnal feküdt az ágyba. Láttam rajta, hogy tényleg nagy
fájdalma van, ezért utánanéztem a kórházaknak.
Schoultz( bocsi, nem is így írja a nevét, de gőzöm sincs,
hogy mégis hogy) ajánlott nekünk egy kiváló kórházat a Karawacitól nem messze.
Szombaton a légkondit javító pasik üvöltésére és a fürdőszobából kattogó
szivattyúra keltünk. Az egész olyan volt, mintha ölnének valakit: néha Melina
üvöltözött, közben Alaint levizezték, persze időközben 34 fok lett a lakásban.
Szép kis reggelünk lett. Otthon általában pizsi felső, alsóban alszok, itt
viszont dögmeleg van: egy zöld top és kész. Így botorkáltam ki, a kezem tele
volt pzs-kel, az arcomat még a párna nyomai tarkították, amikor szembetaláltam
magam egy dühös, 150 centis indonézzel. Nem kívánom senkinek sem ezt a
pillanatot, ahogy végignézett rajtam, majd elkezdett nevetni. Kössz, b***meg-
csak ez járt a fejemben. Közben Alain már nyomatta is a kérdéseit: hogy van
Rick, miért nem jön ki, mikor megyünk a kórházba, találtam valamit, mit
reggelizünk, megyünk este valahova. Miután közöltem vele, hogy még nem forog az
agyam, örülök, hogyha egy hello-t kibírok nyögni, visszafeküdtem inkább aludni.
Pár órával később, viszonylag normális fejjel mentem ki. A légkondisok még
mindig Alain szobájával voltak elfoglalva. Mikor elkezdtem reggelizni, akkor
jöttek a nappaliba. Az étvágyam is elment, amikor kitisztították a
légkondinkat: mivel az autópálya mellett van a hotelünk, gondolhatjátok, hogy
mennyi fekete trutyi jött ki belőle. A reggeli, kávézás, netezés után fogtam a
barátomat, irány a taxi.
Mint az urak, csak a lépcső tetejéről intett Rick, mire
leértünk, már ott volt, tádám a taxink. Rick nem tudta a kórház nevét, de
elmagyarázta: a Karawaci pláza mellett van valahol, de nem tudja a pontos
címet. Bő fél óra után meg is érkeztünk, egyébként 10 perc lett volna az út,
mondanom se kell: a taxisnak gőze se volt róla, hogy mit akarunk. Végül
megérkeztünk a Siloam Hospitals-ba. AZ épület már kívülről is gyönyörű volt,
Magyarországon talán a privát kórházak ilyen szépek csak. Az épületbe belépve
Starbucks és a péksütemények illata fogadott. Megkerestük a recepciót, ahonnan
elirányítottak minket egy másik pulthoz. Remek angoltudás, remek kiszolgálás. Miután
Rick kitöltötte a betegfelvételi lapot, 20 percen belül már meg is vizsgálták.
A doktornő nagyon aranyos volt, a dermatológiára küldték a szerelmemet. Miután
megvizsgálták, boldogan várakoztunk a gyógyszertár előtt. Itt kezdődött
igazából a hosszabb időtöltés, a vizsgálat és a betegfelvétel hipsz-hopsz
elintézték. A gyógyszerekre viszont 1,5 órán át várakoztunk. Időközben elmentem
egy-egy kávéért. Mivel csak egy Starbucksot találtam, egye fene, akkor ilyet
iszunk. ( Tudni kell rólam, hogy nem bírom a SB-ot. Túl drága, persze finom, de
2000 forintot nem adok ki csak kávéra. Most úgy gondoltam, oké, itt fogunk ülni
egy ideig, akkor legalább valami normálisat igyunk. Amikor kifizettem az
american lattet és a karamell lattet, konkrétan leesett az állam. Kicsivel
több, mint 4 eurót fizettem. Azaz közel 1300 forintot, 2 nagy Starbucksos
kávéért. Na, ezen a pontom kezdtem el imádni még jobban Indonéziát. ( Csak hogy
lássátok: Magyarországon egy közepes SB kávé 1100-1400 forint körül van. Vagy
több. Itt abból az árból 2-t vettem, míg Svájcban a lányok 8 eurót fizettek egy
kávéért. ) Kávézás, várakozás, majd végre kézhez kaptuk a gyógyszereket: mivel
Ricknek a Lion Air fizeti a betegbiztosítását, teljesen ingyen volt az egész. Egyébként
ha valaki Indonéziában járna, Tangerang , de akár Jakarta: ezt a kórházat
teljes szívvel ajánlom. Nem csak, hogy kiváló angoltudással beszéltek még a
recepciósok is, a doktornő is tündéri és a kórház egész területén nagyon
segítőkészek.
A kórházból kilépve megint a pára fogadott. Gyalog indultunk
el a Karawaci felé, ekkor már az éhhalál szélén álltunk. Na, nem kell ilyen
komolya venni, de reggel óta nem ettünk, 5 óra után végeztünk csak a kórházban.
A Karawaciban leveseket kerestünk, Indonéziában a leves viszont annyira nem
elterjedt: tészta, rizs mindenhol, a leves viszont sehol. Fél órás mászkálás
után kiszúrtunk egy Steak-es helyet. Konkrétan Rick talált az étlapot Hungarian
Goulash nevű levest. Ide ültünk be, ahol végül halat és salátát ettem. Rick
pedig 2 tányér levest. Nos, szerintem egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amit
anyukám csinál, a barátomnak viszont nagyon ízlett a savanykás Indonéziában
kapható gulyás. Erről jut eszembe: kérdezte tőlem pár ember, hogy tényleg
ennyire olcsó-e a kaja Indonéziában. A válaszom az, hogy igen, néhol nagyon
olcsó. A magyarországi árakhoz képest ez alacsonyabb, persze 1-1 étterem sokkal
drágább, mint amit megszoktam. Ettől függetlenül a helyi lakosoknak még a
nekünk olcsóbbnak gondolt termékek is drágák.
Miután végeztünk a kajálással, elindultunk nézelődni. Miután
Svájcból hazaértem, nem volt időm semmire. Így a kozmetikai dolgaimat teljesen
elfelejtettem: úgy voltam vele, hogy majd itt megveszem a Loreál szempillaspirálomat
meg a szemtusokat. Leszögezem: mindenféle terméket lehet kapni a plázában, a
Loreál olyan széles kínálatát néztem végig, az én szempillaspirálom viszont
sehol. Lehet hogy Indonéziában tiltják az óriási szempillát, amit az enyém
elér?:) Szoknyák, ruhák között túrtuk át magunkat, majd bevásárlás. Napok óta a
gyümölcsökre áhítozok, Rick pontosan tudta ezt, kézen fogott és válogattunk. A
legkülönlegesebb gyümölcsöket vettük meg, csillaggyümölcs, avokádó, mangó,
dinnye, sárkánygyümölcs na és nekem sok-sok alma. Pár gyümölcslé, aztán
indulhatunk is. Itthon már boldogan haraptam bele az almákba. Ricknek
kiosztottam a gyógyszereit, elkészítettem a vitaminos dolgait, gyümölcslevek,
végül elégedetten feküdtem le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése