Még 4-5 évvel ezelőtt, amikor azt sem tudtam, hogy felnőve
mihez is szeretnék kezdeni, készítettem egy „Helyek, ahová elfogok jutni” nevű
plakátot, amit az ágyam mellé ragasztottam fel. Nem csak az utazásokról
készítettem, de minden olyan dologról, amit el szeretnék érni, vagy csak
egyszerű tárgyakról. Például parfümök, amiknek a nagy részét az évek alatt
tényleg megkaptam vagy megvettem, táskák, ékszerek, ruhák. Bár akkor, 15 évesen
ezek a dolgok még baromira távolinak tűntek. De senki sem kezdi legfelülről,
próbáltam megvalósítani a kisebb dolgokat. Most döbbentem rá viszont, hogy
mennyire jutottam el ezekben az álmokban. Éppen a Changi International
Airport-on ültem, amikor leesett. Előző nap órákig remegtem és bőgtem, az
egyedüli utazás és az új ország miatt. Viszont olyan helyekre jutottam el pár
hónap alatt, ami másnak egész életében nem adódik meg. Én meg egy egész napot
egy csodás helyen tölthettem és végtelenül boldog voltam. Nem csak az ágyam
melletti plakátról szólt az egész, hanem arról, hogy mindig is ezt akartam
csinálni: bejárni a világot és megismerni minél több embert. Mindezt Rick miatt
teszem, amióta belépett az életembe, szerencsére vele együtt az egész jóra fordult,
és amióta ő velem van, csak utazgatok és végtelenül boldog vagyok. Egy picit
túlzásnak is érzem néha, ami velünk történik: a barátaim szerint egy álom,
tündérmese. Én is nehezen hiszem el, főleg ennyi szuper dolog után, amin
közösen keresztülmentünk. De a csöpögésem után végre egy kis utazás:)
Fél egykor már ágyban voltam. Úgy terveztem, hogy 5ig alszok,
aztán gyors kajálás, készülődés és irány a reptér. Reggel 8.20 kor indult a
gépem, egy fél 7-es érkezést lőttem be magamnak. Tudom, hogy butaság a „Legyél
a reptéren 2 órával előtte” dolog, de inkább legyek kint időben és várakozzak,
minthogy a gép nélkülem menjen el. Nem sokkal 6 előtt a vörös szemű kobold
barátom kísért le a taxihoz. Még száradt fel az eső, de már hajnali 6kor óriási
pára fogadott. A barátom totyogott mellettem, a kezemben a mappa, amit nekem
vett, hogy a térképeket, iratokat ebbe rakjam bele. Mondtam már, hogy milyen
szerencsés vagyok vele?:) A parkolóban egyetlen taxis állt csak, őt is fel
kellett keltenünk az álmából. Mikor észhez tért, 4szer mondtam el neki, hogy a
reptérre mennék , a 2-es terminálra. A hajnali órákban azt gondoltam, hogy
kevesen lesznek az utakon: Indonéziában még ilyenkor is szorgalmasan az utakat
róják az emberek. Közel 40 perc után megtaláltam a deperture-t, a taxisnak
hiába magyaráztam, hogy én megyek el Szingapúrba, szegény az érkezéshez vitt.
Időközben próbált velem kommunikálni: annyira azért nem beszélek jól, és
álmosan meg ne várjon tőlem világmegváltást. Annyit tudtam kinyögni neki, hogy
Saya tidak bisa bicara bahasa indonesia, ami annyit tesz, hogy én nem beszélem
a nyelvüket. Szegény
próbálkozott a kommunikációval, de semmit sem értettem. A reptér Indonéziában
borzalmas: az egész rendszer igazából. Egyrészt, a reptéren mindneki számítson
150.000 rúpia összegre, ami az ország elhagyás ára. Mondtam, hogy mindenből
pénzt csinálnak. Ergó nem a repjeggyel együtt fizeted ki az összeget, hanem
külön kell. Elsőként egy biztonsági ellenőrzésen kell átmenni, eredetileg a
becsekkolás után van mindenhol a kapu. Itt elsőként kapu, majd becsekkolás,
ahol kicsengeted a 12 eurót arra, hogy elhagyhasd az országot, amire a
bonyolult vízum miatt van szükség… Nekem Indonézia ezért kacifántos. Jefta
felesége csak azért tud maradni, mert amint Jeftának megvan a munkaügyi
papírja, azontúl neki nem kell elhagynia az országot, ergó a házastársnak sem.
Ameddig „csak” barátnő vagyok, addig minden hónapban ki kell utaznom és
ücsörögnöm a reptéren. A check-in után immigrasi, azaz emigráció, ahol
lepecsételik a vízumomat és utamra bocsátanak. Azaz még egy biztonsági kapu,
majd egy hosszú folyosó, ahol ücsörgök megint 1 órát, majd a váróterem, ami
előtt megkapok pár papírt, amit ki kell töltenem megint, majd jöhet a beszállás.
A Lion Airrel utaztam, 8.20-as indulást lőttek be. A fapados járatok, amikkel
eddig utaztam, azaz Ryan és Wizz Air, eddig mindig időben elindultak, maximum 5
perces késéssel voltunk az adott országban. A Lion Air is időben indult, az
ablak mellé kaptam a helyemet. Ezért viszont imádom a Lion-t: nem te foglalod
el a helyedet, hanem megkapod a becsekkoláskor és oda ülsz, ahova szól a
jegyed. Utálom, hogy akárhányszor Európában repültem, mindig tolakodni kell és
elviselni az emberek nyomorgását, mert a legjobb helyet szeretnék elfoglalni.
Nem mintha egy 2 órás útra nem mindegy lenne…Magyar abszurd ez is.
A repülőn bedőltem és 1,5 órás alvás várt rám. Az éjszaka
folyamán 2 órát aludtam, így nem is volt baj a kis pihenő. A landoláskor kicsit
leesett a fejem, borzalmasan vezetnek ezek a holland pilóták… Később megtudtam,
hogy egy tréninges másodpilóta tette le a gépet, akivel 2 kapitány is utazott.
Ezt az utasok persze nem tudják, nekem is csak Rick árulta el. Éppen ezért többször
nem szidom a landolásokat, pedig huh, volt részem durvábban is. Erről a poszt
végén… A kiszállás után percekig keringtem a reptéren, mire megtaláltam a
kijáratot. Szingapúrban egyébként borzalmasan egyszerű dolga van az embernek:
aki beszél angolul, az otthon érezheti magát. Minden angolul van kiírva, egész
egyszerű volt megtalálnom a dolgokat. Megint a szokásos emigráció: a magyar
állampolgároknak nincs szüksége vízumra, összesen egy pecsétet kaptam az
útlevelembe, meg rengeteg kérdést. Szingapúrban rengeteget kérdeztek: miért
vagyok Jakartában, mikor megyek vissza, ki a barátom, etc. Mosolyogva
magyaráztam el nekik, hogy Jakartában élek és a barátom pilóta etc. Egyébként
Rick felkészített arra, hogy a reptéren a Lion Aires check-in-nél majd
kényszerítenek egy repjegy vásárlására. Örülök neki, hogy megrémisztett, de
annak is, hogy ilyen jól kimagyarázom magam. De majd erről is később írok,
egyelőre legyen annyi elég, hogy igen jól meg akartam szívatni.
Amint elhagytam a várót, elindultam a Skytrain felé,
Szingapúrban 3 reptér épülete van a Changi IE-nak. A három épület között egy
úgynevezett légivonat megy, amiért nem kell fizetni, egyszerűen csak beszállás
majd kiszállás. Még a skyline előtt elkezdtem érdeklődni a napijegy után.
Bernardtól kaptam felvilágosítást a metróval kapcsolatban, térképet és
metrókártyát is adott nekem. Viszont mindenki azzal ijesztgetett, hogy rémesen
drága a metró és egyszerűbb a napijegy megvétele. Most elárulom: szerintem nem
éri meg a napijegy megvétele. Az eladólány engem is megpróbált meggyőzni,hogy
nekem szükségem van egy közel 5000 forintos napijegyre. Direkt rákérdeztem,
hogy összesen 3szor használnám, úgy megérné-e. Bőszen bólogatott, majd miután
kiszámoltam, hogy mennyibe kerülne a jegy, inkább nem vettem meg. A 2-es
terminálon találtam pár bank automatát, a bankkártyámról vettem le inkább pár
szingapúri dollárt. A metrót hamar megtaláltam, majd a segítőkész metrós-bácsik
segítségével megvettem a jegyemet is. A jegyvételnél arra kell figyelni, hogy a
gép nem fogad el 4-es nél nagyobb érmét vagy papírpénzt. De nekem minden kérés
nélkül felváltották, ezért már a metrónál imádtam ezt az országot. Az
automátánál csak kiválasztottam, hogy jegyvásárlás, megkerestem a térképen a
megfelelő megállót, bedobtam az összeget és már indulhatok is. A metrókocsik
számomra nem voltak egyértelműek, de tényleg mindenki segít és beszél angolul.
Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra. Bár nem mondom, hogy nem voltak
problémáim: a metró elment egy pontig, majd visszafordult. Utólag kiderült,
hogy váltanom kell. Ettől eltekintve minden problémamentes volt. Elsőként a
Marina Bay Hotelhez mentem, azaz a Bayfront megállóhoz. A zöld metróval mentem,
majd egy ponton váltanom kellett. De összesen csak a végső államosokra kellett
figyelnem, akkor minden ment a maga útján. Ezért is mondom, ha valaki beszél
angolul, annak a mennyország ez az hely. A zöld után a sárga vonalon mentem,
ami végül a Bayfront-nál tett le. Egy óriási plázába érkeztem, ahol a
legnagyobb márkákat láttam meg elsőként. Amiért viszont megszerettem ezt a
plázát: egy kisebb folyót helyeztek el a pláza közepébe, amint mint Velencében,
csónakokon vitték a mindenre elszánt utasokat. Én csak mosolyogva sétáltam el
mellette, tulajdonképpen egy célom volt a plázában: hogy kijussak a levegőre.
Végül 3 emelettel később fent is voltam, a hőség és a friss levegő fogadott. A
pláza mellett az egyik legszebb épület, az Art-Science Museum épülete fogadott.
Ezt a múzeumot már mindenhol kiszúrtam, persze én is egy hoteles-múzeumos
hátteres képre vágytam. Pózerkedtem, jajj Istenem. A Bayfrontnál rengeteget
sétáltam, először a híres, Helix Bridge-en, azaz a hídon mentem végig. Onnan
készítettem a legszebb képeket. Elvileg vittem magammal egy fényképezőgépet is,
de a hőségben nem volt kedvem előszedni, így megint csak a telefonos képeimmel
fogtok találkozni. A 280 méteres hídon végigsétáltam, csodálkoztam egy kört,
rengeteg képet csináltam majd visszaindultam a plázába. A hídról gyönyörű volt
a múzeum, a hotel pedig tényleg csodaszép onnan. Szingapúr mindig is egy cél
volt, picit el is érzékenyültem, ahogy ott álltam a napsütésben, a hátam mögött
azokkal a csodaszép épületekkel.
A Bayfront után már nem sok időm volt. A reptéren és a
metróval rengeteg időm elment, és egy vásárlást is be akartam iktatni.
Indonéziában csak apró méretek vannak, ráadásul a boltokat se ismerem , de nem
is szeretem. Így nagyon boldog voltam a Bershka, Zara, H&M, Stradi között.
Naa, igazi nő vagyok, egyedül nem is akartam nagyon barangolni, így csak az
Orchard Pláza felé vettem az irányt. Bent megint mindenki kedves és segítőkész.
Angolul még mindig mindenki tud, ami nekem a legkényelmesebb. A plázában
legalább fél óráig barangoltam,mire megtaláltam a boltokat. Egyébként itt is
borzalmasan egyszerű dolgom lett volna, szeretem megbonyolítani a dolgomat,
naa. A plázában egy óriási táblán fel vannak sorolva a boltok, emelettel és
sorszámmal. Ráadásul a boltokon is rajta van a számozás, így csak figyelni
kell. Nekem ez ugye miért jönne össze, mozgólépcsőztem egy ideig. 2 órával
később, és rengeteg új holmival tovább, már boldogan kerestem a metrót. Nem
csak magamra gondoltam, Ricknek is vettem egy új pólót, ami a kedvence lett.
(Mindenki megjegyezte, hogy huuh, de jó. Pedig féltem tőle, hogy nem fog neki
tetszeni, mert ő nem megy a divat után, igazából azt veszi fel, amit talál.
Szerencsére mióta én vagyok a barátnője, jó kis dolgokat vetetek vele, vagy
veszek neki). A vásárlás után jegyvétel, piros vonalon a City Hallig, majd
váltás a zöldre, majd a reptér előtt megint váltás. Annál a pontnál kell
váltani a zölden, ahol kettéágazik. Ott csak át kell menni a másik oldalra, ami
a reptér felé megy. Tehát nem egy nagy dolog. Egyébként Szingapúrban kis kártyákkal
lehet használni a metrót. Nem éri meg bliccelni, meg nem is lehet. Ugyanolyan
kis kapukon kell átmenni, mint Kuala Lumpurban. A kártyát a kapura helyezed, és
már mehetsz is. Emlékeztek a napijegyes lányra? Direkt rákérdeztem, hogy
érdemes-e megvennem a napijegyet. Jól döntöttem, hiszen az 5ezer forint helyett
összesen 800 forint körüli összeget költöttem. A napijegy ezért becsapás, de
szerintem annak se éri meg, aki egész nap barangol. Ha valaki jól tervezi meg a
napját, akkor 3ezer forintnál akkor sem költ többet a metróra. Zöld kártyát is
lehet venni, amire elvileg lehet tölteni pénzt, illetve papír alapút. A zöld
kártyát vissza lehet váltani, azaz 1 s$-t vissza is kapunk vele. Azaz egy útért
2.30 s$-t fizettem, azaz 430 forintot, de ez utólag csak 230 forintba került.
Ha ezt vesszük, akkor olcsóbb, mint a pesti metrójegy, ami ráadásul koszos és
mindig van vele valami baj. A metrózás után irány a reptér, 2-es terminál.
Nekem az 1-esről indult a gépem, ráadásul picit korán is érkeztem. Így először
kajáltam egyet, majd skyline megint, (majdnem angolul írtam le ezt a mondatot,
annyira nem használom most a magyart, hogy vagy angol vagy indonéz) majd
várakozás az 1-es terminálon. A Lion Air járatai innen indulnak. Először vettem
pár mágnest és képeslapot, majd megint várakozás. 6kor becsekkoltam, meséltem
ugye arról, hogy kényszeríthetnek a jegyvásárlásra? Szerencsém van, hogy Rick
felkészített rá, mert ahogy a check-inhez értem, az indiai származású Lion
Airnek dolgozó lány mogorva arccal kérdezte, hogy van-e jegyem visszafelé
Budapestre. Naná, hogy nincs, még egy ideig itt leszek. Próbált velem
keménykedni egy sort, meg fenyegetni. Majd miután közöltem vele pár igen
hasznos információt, úgy tűnt mintha nagyon beavatott lennék, egyébként a fiúk
munkaügyi papírjáról fecsegtem, mondta, hogy jó. De később még próbált alám
tenni, Alain és Rick is mesélte, hogy mi volt velük még egy héttel korábban,
ugyanezzel a lánnyal. Milyen jó, ha ilyen jól el tudom magam adni nem?
A becsekkolás után emigráció, lepecsételték megint az
útlevelemet, majd átsétáltam a váróteremhez. Fél 8ig várakoztunk, időközben egy
arab család telepedett mellém. Egy idősebb anyuka ült mellém, a lánya pedig
megkérdezte, hogy fotózkodhat-e velem az anyukája. Mondta, hogy „Cantik”
vagyok, később kiderült, hogy indonézek és egy vallási dologra mentek.
Elbeszélgettük, főleg az érdekelte őket, hogy egy szőke lány mit keres itt
magában, a lány anyukája pedig többször is megölelgetett. Nagyon jól esett,
hogy direkt miattam jöttek oda, az egész család odasereglett egyébként. A kapu
után, ahol nem vetették le velem az órámat és a nyakláncomat, persze, hogy
besípoltam… Várakoztam megint egy kört, majd 8 óra előtt 3 perccel
elindulhattam a beszálláshoz. A gép késett egy picit, így 20 perces késéssel
tudtunk csak elindulni. Amint beszálltam, egy ismerős arcra lettem figyelmes.
Az egyik légi kísérőt megismertem a barátom képeiről. Egy esküvőn voltak, Pj
Melina Alain és Rick . Edlin azonnal megismert engem, hiszen Rick folyton a
képeimmel tette boldoggá Edlin napjait:D Mosolyogva mentem felé, mert nem
voltam biztos a dolgomban. Ő azonban rögtön megismert és csak így üdvözölt: Heeeey,
Rekkaa!! Az ablak mellé kaptam megint helyet, viszont Edlin felajánlott egy
kényelmesebb helyet, a vészkijárat mellett… Vészkijárat mellett? Naaaa, nem.
Végül maradtam a helyemen. De az egész út alatt nagyon aranyos volt velem és
rengeteget segített. A landolás előtt 10 perccel az egyik stewi megjelent
mellettem, hogy én vagyok-e Réka. Mert ha igen, akkor menjek már vele hátra.
Elmondom őszintén, egy kissé megijedtem, le akarnak szállítani vagy mi a fene.
De csak Edlin akart velem beszélgetni. Fotókat csináltunk és beszélgettünk egy
picit. Még számot is cseréltünk, sőt egy vacsit is beterveztünk. Amint
megérkeztem a reptérre, vízum vétel, pecsételés, újabb ellenőrzés majd jöhet a
zöld folyosó. A Lion Air-es légi kísérőkkel együtt hagytam el a repteret,
közben Edlinnel beszélgettünk. Rick már fél órája várt rám, whatsappon beszéltük
meg, hogy merre vagyok, hiszen egy óriási reptérről van szó. Fogtunk egy taxit,
majd a barátom elmesélte, hogy miket csinált aznap. A sárkánygyümölcsöt egyedül
pucolta meg, sőt vásárolt is magának. A taxiban egy órán keresztül utaztunk,
mert a sofőrnek gőze sem volt arról, hogy merre kell menni. Amint hazaértünk,
gyors zuhany, majd a kényelmetlen kanapén elaludtam. Arra keltem fel, hogy Rick
kirakta a tálba nekem a bihunt, hogy egyek valamit. Utána se kép, se hang.
Rendesen kimerített a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése