Hatvankettő-Egy kis kitérő Szingapúrba

Hatvanegy-Egy kis kitérő Szingapúrba

Még 4-5 évvel ezelőtt, amikor azt sem tudtam, hogy felnőve mihez is szeretnék kezdeni, készítettem egy „Helyek, ahová elfogok jutni” nevű plakátot, amit az ágyam mellé ragasztottam fel. Nem csak az utazásokról készítettem, de minden olyan dologról, amit el szeretnék érni, vagy csak egyszerű tárgyakról. Például parfümök, amiknek a nagy részét az évek alatt tényleg megkaptam vagy megvettem, táskák, ékszerek, ruhák. Bár akkor, 15 évesen ezek a dolgok még baromira távolinak tűntek. De senki sem kezdi legfelülről, próbáltam megvalósítani a kisebb dolgokat. Most döbbentem rá viszont, hogy mennyire jutottam el ezekben az álmokban. Éppen a Changi International Airport-on ültem, amikor leesett. Előző nap órákig remegtem és bőgtem, az egyedüli utazás és az új ország miatt. Viszont olyan helyekre jutottam el pár hónap alatt, ami másnak egész életében nem adódik meg. Én meg egy egész napot egy csodás helyen tölthettem és végtelenül boldog voltam. Nem csak az ágyam melletti plakátról szólt az egész, hanem arról, hogy mindig is ezt akartam csinálni: bejárni a világot és megismerni minél több embert. Mindezt Rick miatt teszem, amióta belépett az életembe, szerencsére vele együtt az egész jóra fordult, és amióta ő velem van, csak utazgatok és végtelenül boldog vagyok. Egy picit túlzásnak is érzem néha, ami velünk történik: a barátaim szerint egy álom, tündérmese. Én is nehezen hiszem el, főleg ennyi szuper dolog után, amin közösen keresztülmentünk. De a csöpögésem után végre egy kis utazás:)

Fél egykor már ágyban voltam. Úgy terveztem, hogy 5ig alszok, aztán gyors kajálás, készülődés és irány a reptér. Reggel 8.20 kor indult a gépem, egy fél 7-es érkezést lőttem be magamnak. Tudom, hogy butaság a „Legyél a reptéren 2 órával előtte” dolog, de inkább legyek kint időben és várakozzak, minthogy a gép nélkülem menjen el. Nem sokkal 6 előtt a vörös szemű kobold barátom kísért le a taxihoz. Még száradt fel az eső, de már hajnali 6kor óriási pára fogadott. A barátom totyogott mellettem, a kezemben a mappa, amit nekem vett, hogy a térképeket, iratokat ebbe rakjam bele. Mondtam már, hogy milyen szerencsés vagyok vele?:) A parkolóban egyetlen taxis állt csak, őt is fel kellett keltenünk az álmából. Mikor észhez tért, 4szer mondtam el neki, hogy a reptérre mennék , a 2-es terminálra. A hajnali órákban azt gondoltam, hogy kevesen lesznek az utakon: Indonéziában még ilyenkor is szorgalmasan az utakat róják az emberek. Közel 40 perc után megtaláltam a deperture-t, a taxisnak hiába magyaráztam, hogy én megyek el Szingapúrba, szegény az érkezéshez vitt. Időközben próbált velem kommunikálni: annyira azért nem beszélek jól, és álmosan meg ne várjon tőlem világmegváltást. Annyit tudtam kinyögni neki, hogy Saya tidak bisa bicara bahasa indonesia, ami annyit tesz, hogy én nem beszélem a nyelvüket.             Szegény próbálkozott a kommunikációval, de semmit sem értettem. A reptér Indonéziában borzalmas: az egész rendszer igazából. Egyrészt, a reptéren mindneki számítson 150.000 rúpia összegre, ami az ország elhagyás ára. Mondtam, hogy mindenből pénzt csinálnak. Ergó nem a repjeggyel együtt fizeted ki az összeget, hanem külön kell. Elsőként egy biztonsági ellenőrzésen kell átmenni, eredetileg a becsekkolás után van mindenhol a kapu. Itt elsőként kapu, majd becsekkolás, ahol kicsengeted a 12 eurót arra, hogy elhagyhasd az országot, amire a bonyolult vízum miatt van szükség… Nekem Indonézia ezért kacifántos. Jefta felesége csak azért tud maradni, mert amint Jeftának megvan a munkaügyi papírja, azontúl neki nem kell elhagynia az országot, ergó a házastársnak sem. Ameddig „csak” barátnő vagyok, addig minden hónapban ki kell utaznom és ücsörögnöm a reptéren. A check-in után immigrasi, azaz emigráció, ahol lepecsételik a vízumomat és utamra bocsátanak. Azaz még egy biztonsági kapu, majd egy hosszú folyosó, ahol ücsörgök megint 1 órát, majd a váróterem, ami előtt megkapok pár papírt, amit ki kell töltenem megint, majd jöhet a beszállás. A Lion Airrel utaztam, 8.20-as indulást lőttek be. A fapados járatok, amikkel eddig utaztam, azaz Ryan és Wizz Air, eddig mindig időben elindultak, maximum 5 perces késéssel voltunk az adott országban. A Lion Air is időben indult, az ablak mellé kaptam a helyemet. Ezért viszont imádom a Lion-t: nem te foglalod el a helyedet, hanem megkapod a becsekkoláskor és oda ülsz, ahova szól a jegyed. Utálom, hogy akárhányszor Európában repültem, mindig tolakodni kell és elviselni az emberek nyomorgását, mert a legjobb helyet szeretnék elfoglalni. Nem mintha egy 2 órás útra nem mindegy lenne…Magyar abszurd ez is.

A repülőn bedőltem és 1,5 órás alvás várt rám. Az éjszaka folyamán 2 órát aludtam, így nem is volt baj a kis pihenő. A landoláskor kicsit leesett a fejem, borzalmasan vezetnek ezek a holland pilóták… Később megtudtam, hogy egy tréninges másodpilóta tette le a gépet, akivel 2 kapitány is utazott. Ezt az utasok persze nem tudják, nekem is csak Rick árulta el. Éppen ezért többször nem szidom a landolásokat, pedig huh, volt részem durvábban is. Erről a poszt végén… A kiszállás után percekig keringtem a reptéren, mire megtaláltam a kijáratot. Szingapúrban egyébként borzalmasan egyszerű dolga van az embernek: aki beszél angolul, az otthon érezheti magát. Minden angolul van kiírva, egész egyszerű volt megtalálnom a dolgokat. Megint a szokásos emigráció: a magyar állampolgároknak nincs szüksége vízumra, összesen egy pecsétet kaptam az útlevelembe, meg rengeteg kérdést. Szingapúrban rengeteget kérdeztek: miért vagyok Jakartában, mikor megyek vissza, ki a barátom, etc. Mosolyogva magyaráztam el nekik, hogy Jakartában élek és a barátom pilóta etc. Egyébként Rick felkészített arra, hogy a reptéren a Lion Aires check-in-nél majd kényszerítenek egy repjegy vásárlására. Örülök neki, hogy megrémisztett, de annak is, hogy ilyen jól kimagyarázom magam. De majd erről is később írok, egyelőre legyen annyi elég, hogy igen jól meg akartam szívatni.

Amint elhagytam a várót, elindultam a Skytrain felé, Szingapúrban 3 reptér épülete van a Changi IE-nak. A három épület között egy úgynevezett légivonat megy, amiért nem kell fizetni, egyszerűen csak beszállás majd kiszállás. Még a skyline előtt elkezdtem érdeklődni a napijegy után. Bernardtól kaptam felvilágosítást a metróval kapcsolatban, térképet és metrókártyát is adott nekem. Viszont mindenki azzal ijesztgetett, hogy rémesen drága a metró és egyszerűbb a napijegy megvétele. Most elárulom: szerintem nem éri meg a napijegy megvétele. Az eladólány engem is megpróbált meggyőzni,hogy nekem szükségem van egy közel 5000 forintos napijegyre. Direkt rákérdeztem, hogy összesen 3szor használnám, úgy megérné-e. Bőszen bólogatott, majd miután kiszámoltam, hogy mennyibe kerülne a jegy, inkább nem vettem meg. A 2-es terminálon találtam pár bank automatát, a bankkártyámról vettem le inkább pár szingapúri dollárt. A metrót hamar megtaláltam, majd a segítőkész metrós-bácsik segítségével megvettem a jegyemet is. A jegyvételnél arra kell figyelni, hogy a gép nem fogad el 4-es nél nagyobb érmét vagy papírpénzt. De nekem minden kérés nélkül felváltották, ezért már a metrónál imádtam ezt az országot. Az automátánál csak kiválasztottam, hogy jegyvásárlás, megkerestem a térképen a megfelelő megállót, bedobtam az összeget és már indulhatok is. A metrókocsik számomra nem voltak egyértelműek, de tényleg mindenki segít és beszél angolul. Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra. Bár nem mondom, hogy nem voltak problémáim: a metró elment egy pontig, majd visszafordult. Utólag kiderült, hogy váltanom kell. Ettől eltekintve minden problémamentes volt. Elsőként a Marina Bay Hotelhez mentem, azaz a Bayfront megállóhoz. A zöld metróval mentem, majd egy ponton váltanom kellett. De összesen csak a végső államosokra kellett figyelnem, akkor minden ment a maga útján. Ezért is mondom, ha valaki beszél angolul, annak a mennyország ez az hely. A zöld után a sárga vonalon mentem, ami végül a Bayfront-nál tett le. Egy óriási plázába érkeztem, ahol a legnagyobb márkákat láttam meg elsőként. Amiért viszont megszerettem ezt a plázát: egy kisebb folyót helyeztek el a pláza közepébe, amint mint Velencében, csónakokon vitték a mindenre elszánt utasokat. Én csak mosolyogva sétáltam el mellette, tulajdonképpen egy célom volt a plázában: hogy kijussak a levegőre. Végül 3 emelettel később fent is voltam, a hőség és a friss levegő fogadott. A pláza mellett az egyik legszebb épület, az Art-Science Museum épülete fogadott. Ezt a múzeumot már mindenhol kiszúrtam, persze én is egy hoteles-múzeumos hátteres képre vágytam. Pózerkedtem, jajj Istenem. A Bayfrontnál rengeteget sétáltam, először a híres, Helix Bridge-en, azaz a hídon mentem végig. Onnan készítettem a legszebb képeket. Elvileg vittem magammal egy fényképezőgépet is, de a hőségben nem volt kedvem előszedni, így megint csak a telefonos képeimmel fogtok találkozni. A 280 méteres hídon végigsétáltam, csodálkoztam egy kört, rengeteg képet csináltam majd visszaindultam a plázába. A hídról gyönyörű volt a múzeum, a hotel pedig tényleg csodaszép onnan. Szingapúr mindig is egy cél volt, picit el is érzékenyültem, ahogy ott álltam a napsütésben, a hátam mögött azokkal a csodaszép épületekkel.

A Bayfront után már nem sok időm volt. A reptéren és a metróval rengeteg időm elment, és egy vásárlást is be akartam iktatni. Indonéziában csak apró méretek vannak, ráadásul a boltokat se ismerem , de nem is szeretem. Így nagyon boldog voltam a Bershka, Zara, H&M, Stradi között. Naa, igazi nő vagyok, egyedül nem is akartam nagyon barangolni, így csak az Orchard Pláza felé vettem az irányt. Bent megint mindenki kedves és segítőkész. Angolul még mindig mindenki tud, ami nekem a legkényelmesebb. A plázában legalább fél óráig barangoltam,mire megtaláltam a boltokat. Egyébként itt is borzalmasan egyszerű dolgom lett volna, szeretem megbonyolítani a dolgomat, naa. A plázában egy óriási táblán fel vannak sorolva a boltok, emelettel és sorszámmal. Ráadásul a boltokon is rajta van a számozás, így csak figyelni kell. Nekem ez ugye miért jönne össze, mozgólépcsőztem egy ideig. 2 órával később, és rengeteg új holmival tovább, már boldogan kerestem a metrót. Nem csak magamra gondoltam, Ricknek is vettem egy új pólót, ami a kedvence lett. (Mindenki megjegyezte, hogy huuh, de jó. Pedig féltem tőle, hogy nem fog neki tetszeni, mert ő nem megy a divat után, igazából azt veszi fel, amit talál. Szerencsére mióta én vagyok a barátnője, jó kis dolgokat vetetek vele, vagy veszek neki). A vásárlás után jegyvétel, piros vonalon a City Hallig, majd váltás a zöldre, majd a reptér előtt megint váltás. Annál a pontnál kell váltani a zölden, ahol kettéágazik. Ott csak át kell menni a másik oldalra, ami a reptér felé megy. Tehát nem egy nagy dolog. Egyébként Szingapúrban kis kártyákkal lehet használni a metrót. Nem éri meg bliccelni, meg nem is lehet. Ugyanolyan kis kapukon kell átmenni, mint Kuala Lumpurban. A kártyát a kapura helyezed, és már mehetsz is. Emlékeztek a napijegyes lányra? Direkt rákérdeztem, hogy érdemes-e megvennem a napijegyet. Jól döntöttem, hiszen az 5ezer forint helyett összesen 800 forint körüli összeget költöttem. A napijegy ezért becsapás, de szerintem annak se éri meg, aki egész nap barangol. Ha valaki jól tervezi meg a napját, akkor 3ezer forintnál akkor sem költ többet a metróra. Zöld kártyát is lehet venni, amire elvileg lehet tölteni pénzt, illetve papír alapút. A zöld kártyát vissza lehet váltani, azaz 1 s$-t vissza is kapunk vele. Azaz egy útért 2.30 s$-t fizettem, azaz 430 forintot, de ez utólag csak 230 forintba került. Ha ezt vesszük, akkor olcsóbb, mint a pesti metrójegy, ami ráadásul koszos és mindig van vele valami baj. A metrózás után irány a reptér, 2-es terminál. Nekem az 1-esről indult a gépem, ráadásul picit korán is érkeztem. Így először kajáltam egyet, majd skyline megint, (majdnem angolul írtam le ezt a mondatot, annyira nem használom most a magyart, hogy vagy angol vagy indonéz) majd várakozás az 1-es terminálon. A Lion Air járatai innen indulnak. Először vettem pár mágnest és képeslapot, majd megint várakozás. 6kor becsekkoltam, meséltem ugye arról, hogy kényszeríthetnek a jegyvásárlásra? Szerencsém van, hogy Rick felkészített rá, mert ahogy a check-inhez értem, az indiai származású Lion Airnek dolgozó lány mogorva arccal kérdezte, hogy van-e jegyem visszafelé Budapestre. Naná, hogy nincs, még egy ideig itt leszek. Próbált velem keménykedni egy sort, meg fenyegetni. Majd miután közöltem vele pár igen hasznos információt, úgy tűnt mintha nagyon beavatott lennék, egyébként a fiúk munkaügyi papírjáról fecsegtem, mondta, hogy jó. De később még próbált alám tenni, Alain és Rick is mesélte, hogy mi volt velük még egy héttel korábban, ugyanezzel a lánnyal. Milyen jó, ha ilyen jól el tudom magam adni nem?

A becsekkolás után emigráció, lepecsételték megint az útlevelemet, majd átsétáltam a váróteremhez. Fél 8ig várakoztunk, időközben egy arab család telepedett mellém. Egy idősebb anyuka ült mellém, a lánya pedig megkérdezte, hogy fotózkodhat-e velem az anyukája. Mondta, hogy „Cantik” vagyok, később kiderült, hogy indonézek és egy vallási dologra mentek. Elbeszélgettük, főleg az érdekelte őket, hogy egy szőke lány mit keres itt magában, a lány anyukája pedig többször is megölelgetett. Nagyon jól esett, hogy direkt miattam jöttek oda, az egész család odasereglett egyébként. A kapu után, ahol nem vetették le velem az órámat és a nyakláncomat, persze, hogy besípoltam… Várakoztam megint egy kört, majd 8 óra előtt 3 perccel elindulhattam a beszálláshoz. A gép késett egy picit, így 20 perces késéssel tudtunk csak elindulni. Amint beszálltam, egy ismerős arcra lettem figyelmes. Az egyik légi kísérőt megismertem a barátom képeiről. Egy esküvőn voltak, Pj Melina Alain és Rick . Edlin azonnal megismert engem, hiszen Rick folyton a képeimmel tette boldoggá Edlin napjait:D Mosolyogva mentem felé, mert nem voltam biztos a dolgomban. Ő azonban rögtön megismert és csak így üdvözölt: Heeeey, Rekkaa!! Az ablak mellé kaptam megint helyet, viszont Edlin felajánlott egy kényelmesebb helyet, a vészkijárat mellett… Vészkijárat mellett? Naaaa, nem. Végül maradtam a helyemen. De az egész út alatt nagyon aranyos volt velem és rengeteget segített. A landolás előtt 10 perccel az egyik stewi megjelent mellettem, hogy én vagyok-e Réka. Mert ha igen, akkor menjek már vele hátra. Elmondom őszintén, egy kissé megijedtem, le akarnak szállítani vagy mi a fene. De csak Edlin akart velem beszélgetni. Fotókat csináltunk és beszélgettünk egy picit. Még számot is cseréltünk, sőt egy vacsit is beterveztünk. Amint megérkeztem a reptérre, vízum vétel, pecsételés, újabb ellenőrzés majd jöhet a zöld folyosó. A Lion Air-es légi kísérőkkel együtt hagytam el a repteret, közben Edlinnel beszélgettünk. Rick már fél órája várt rám, whatsappon beszéltük meg, hogy merre vagyok, hiszen egy óriási reptérről van szó. Fogtunk egy taxit, majd a barátom elmesélte, hogy miket csinált aznap. A sárkánygyümölcsöt egyedül pucolta meg, sőt vásárolt is magának. A taxiban egy órán keresztül utaztunk, mert a sofőrnek gőze sem volt arról, hogy merre kell menni. Amint hazaértünk, gyors zuhany, majd a kényelmetlen kanapén elaludtam. Arra keltem fel, hogy Rick kirakta a tálba nekem a bihunt, hogy egyek valamit. Utána se kép, se hang. Rendesen kimerített a nap.

Hatvan-Az utolsó nap Szingapúr előtt

Az utazás előtti napon már csak a repjeggyel, a papírokkal és a tervezéssel voltam elfoglalva. Már délután az ebédlőasztalra pakoltam a papírjaimat, könyvet, iratokat, parfümöt és az útra vettem pár sós kekszet. A lenti kisboltban most fedeztem fel, hogy viccesen olcsó az Oreo keksz. Pár hónapja Szlovákiában vettünk egyet, ami ott 2 euróba került, de talán picivel többe is. De tudom, hogy csak azért vettük meg, mert a drága kishúgom meg akarta kóstolni, egyébként biztosan nem költenénk ennyit egy kis kekszre. Itt viszont körülbelül 150 forintba kerül, ami azért elég alacsony ár ahhoz képest, ami Szlovákiában volt. Persze tudom, hogy eltérőek az árak, akár a Mekis kaját vagy a taxit nézem. A délután folyamán megjelent Bernard is az apartmanban, most nem a sunshine-os poénjával nyitott, de mindig meglep valami hülyeséggel. Általában ha nem zombi-formátumban lát engem, akkor Heeey Buddy-val köszönt, majd hátba vág és levágódik a kanapéra, ahol hollandul folytatja. Vele együtt élni egyébként csupa móka és kacagás. Attól eltekintve, hogy 32 éves, egy óriási gyerek. Néha megszólja a koromat, a születésnapomon elkezdett nosztalgiázni, ami nagyon vicces volt, tekintve, hogy 11 évvel idősebb. PFuu, ahogy ezt most leírtam, tényleg öregnek érezheti magát mellettem. Egyébként aranyosak a holland pilóták, amikor az apartmanban írom a blogot, mindig mögém osonnak és próbálják megfejteni az írásomat. Aztán látnak pár ismerős nevet, indonéz dolgot és mindjárt okosnak hiszik magukat. De a legtöbben csak meglepődnek a sok-sok hosszú magánhangzón, majd feladják és folytatják tovább a számomra furcsa és végtelenül borzalmas holland traccsolásukat. Rick azt kérte tőlem, hogy hollandul tanuljak meg legelőször, na ez az, amit nem fogok tudni teljesíteni. A német nyelv számomra végtelenül unalmas és kacifántos. Általános iskolában 2 évig tanultam németül, körülbelül semmire sem emlékszek, mert nem kötött le. Mivel a holland pedig az angolra, de leginkább a németre épül, esélye sincs, hogy én perfektül beszéljek akármikor is hollandul. Az indonéz nyelv viszont végtelenül egyszerű , a szavakat egymás mögé pakolni nem nagy kunszt.

A nap hátralevő részében a barátom kinyomtatott minden szükséges papírt, felkészített az útra, vett nekem pár kaját,illetve este még rendeltünk KFC-s dolgokat. Egyre gyorsabbak egyébként a fastfood éttermek,hiszen a legelején egy óráig is eltartott, mire megérkeztek. Viszont 1 hónap után rájöttem, hogy otthon miért nem eszek sohasem fast foodokat: mert egyszerűen borzalmas, és már hányingerem van a hasábburgonyától és a sajtburgertől. Minden nap étteremben eszünk, de ha még sincs kedvünk taxizgatni, akkor jöhet a laptop, pesan és 30 percen belül itt is van a kaja. Bár ha végre már lesz egy rendes konyhánk, akkor ezeket a kajákat távolról is kerülni fogjuk, addig meg marad a pláza, az éttermek és az otthoni rendelés. Máskor egyébként nem tesszük be a lábunkat Mekibe vagy KFC-be, de ha már lusták vagyunk, akkor ráfanyarodunk. Este még megnéztük az Artificial Intelligence-t, majd fél 1-kor irány az ágy.

Ötvenkilenc-képek

Ötvennyolc-Alam Sutera Mall

Ebben a posztban egy gyors összefoglalást kaptok, igazából nem volt egy túl izgalmas nap, és inkább a Szingapúri kirándulásról írnék, nem akarok gasztro-blog lenni. *Nyelvnyújtogatás*

Csütörtökön a szombati napra terveztünk dolgokat, térképek, letöltöttem egy Szingapúr-alkalmazást és utánanéztünk pár dolognak. Bár még elég felületesen, hiszen körül-belülre tudtam, hogy mennyi időm lesz kint. Inkább a tömegközlekedést és a látványosságokra koncentráltunk, térképeket bogarásztunk és Rick nyugtatott egész nap, amikor bőgve mentem a hálóba, hogy én márpedig nem akarok egyedül repülni és várost nézni. Ez egyrészt hiszti volt a részemről, beismerem, de még itt sem szeretek egyedül lenni, mert naaa, mégiscsak pár hete vagyok itt és alig tudok indonézül. Ráadásul egy tök idegen országban, megint reptér és METRÓZNI és ajjjjjaj. Ha most őszintének kell lennem, beismerem: rendesen beszartam a vízum-hosszabbítástól és Szingapúrtól. Pedig utólag visszagondolva: egyedül repültem át a világot, hogy eljussak a barátomhoz, egy 1 napos kiruccanás pedig nem nagy kunszt. A bőgés-„ÉN NEM MEGYEK EGYEDÜL, VELED AKAROK REPÜLNI” hisztim után taxiba vágtuk magunkat és irány a legközelebbi pláza. Fura, hogy ennyire olcsó a taxi itt: ez persze csak egy külföldinek éri meg, a helyiek nem nagyon használják. Az Alam Sutera Mal-ba mentünk, ami 7000 rúpiába került, ami picivel több mint 150 forint. Ígyis több, mint 10 percig utaztunk, ezért furcsa nekem ez az ár. Rick egyébként mindig bőséges borravalót ad, egy eurónyi taxi már simán megéri a sofőröknek. Bár olyannal is találkoztunk, aki nem akart minket elvinni a Summereconba, mert picivel több lenne, mint 12000 rúpia. A plázába érkezve majd megfagytam. Eddig is tudatában voltam azzal, hogy túlzásba viszik a légkondit, de az mindent felülmúlt. Mintha egy fagyasztóban töltöttem volna azt a 3 órát, amit ott töltöttünk. A plázában megint mindenki megbámult minket, bár ez kezd egyre szokványossá válni. Már nem telik el úgy egy nap, hogy ne akarnának fotózkodni velünk, vagy csak beszélgetni angolul. Először egy gyors forró csokit ejtettünk meg a J.conál, aztán bejártuk a 3 emeletes plázát. Ázsiai mérce szerint ez még egy S pláza, azaz small, ázsiában ugyanis minél nagyobb, annál jobb. Nem értik meg, hogy ez nem feltétlenül jó, ráadásul minden sarkon talál az ember egy újabb plázát. Ráadásul a legtöbb ember napi szinten én meg 1 euróból, éppen ezért se hasznos a semmi közepére, a nyomornegyed mellé létesíteni egy ekkora épületet. Amikor mi ott jártunk, akkor is csak pár ember lézengett a plázában. Mi is csak az éttermi részre igyekeztünk, a rizses-kínai-japán-indonéz kaják mellett egy steak étteremre is rátaláltunk. Először a teraszra indultam, de amint kiértem, megcsapott a pára, a 32 fok. Azzal a mozdulattal mentem vissza inkább a fagyasztóba. A Steak 21 mosolygós pincérnői nagyon segítőkészek voltak, majd írok róluk egy jó ajánlást Foursquaren. Általában segítőkészek egyébként az emberek, de néhány helyen nem is foglalkoznak a vásárlóval. Itt viszont még a ketchupot is segített kiönteni a tálamra, sőt időközben többször is odajöttek, papírzsepit raktak az asztalra, illetve az egyéb szószokat, fűszereket. A pláza után fogtunk egy taxit és irány a hotel. Kezdem megszokni a helyi taxisok vezetési morálját, bár még mindig úgy vélem: itt fogok meghalni, egy közlekedési balesetben. Rémesek, ahogy vezetnek. Naa, ebből a szempontból jobb Magyarország: a taxisok nem vezetnek ilyen őrülten.

Az este folyamán kaptam egyébként egy elég rosszindulatú kommentet az egyik posztom alá, amit töröltem és próbáltam nem foglalkozni vele. De megint csak elmondanám: nem fogok ezekből az élményekből könyvet írni, senkinek sem kötelessége olvasni. Azért írom le ezeket a dolgokat, az éttermeket, a taxisokat, a sok-sok nyávogásomat, hogy a szüleim-családom-barátaim tudják, hogy élek, lássák, hogy jól vagyok és ne aggódjanak. Aki esetleg úgy lel rá a blogomra, hogy keres valamilyen információt Indonéziáról, az pedig remélem, hogy hasznos dolgokat talál. Bár nem pont turisztikai célból, de azért nem csak hülyeségeket hablatyolok itt össze-vissza.