A reggeli napsugarak átszűrődésére és a borzalmas
fejgörcsömre keltem fel szombat reggel. Rick mindig a bal oldalon alszik, a
hotelben viszont a jobb oldalamon láttam meg a még álmában is mosolygós arcát.
Szeretem. Csak ez járt a fejemben. Amikor decemberben, három hónap után először
keltem fel mellette, az maga volt a csoda. Még sírtam is, mert számomra sokat
érnek ezek a pillanatok.
Pár perces mocorgás
után ő is felkelt, magunkra kaptuk a fürdőruhánkat, sort, top papucs és
mehetünk reggelizni. Az előző esti „sörözgetésnek” meg lett a nyoma: csak
gyümölcsöt tudtam enni,meg rengeteg narancslevet kanalaztam be. Bár megint
számos finomság közül lehetett választani: úgy éreztem, hogy aznap reggel
semmilyen fűszeres étel nem menne le a torkomon. Éppen a narancslevemmel
tartottam vissza az asztalunkhoz, amikor egy hosszúnadrágban és hosszú ujjú
felsőbe öltözött nő megállított. Elkezdte húzogatni a felsőmet ( a fél vállam
kivolt, de semmi hivalkodó) majd lekurvázott…. Ennél a pontnál leesett az állam,
elkezdte azt ecsetelni, hogy én egy rossz nő vagyok, nem tisztelem a helyi
kultúrát, és mit képzelek magamról… Ehm…. egy szálloda éttermében nekem esni,
ez sem árulkodik túl sok intelligenciáról, de az arcába mosolyogtam és
továbbmentem. Később, a reggeli után álltam a medence mellett, vártam Rickre,
aki fent hagyta a napszemüvegét a szobában, amikor a már említett nő(ahogy
gondoltam: német volt) megjelent mellettem és megmagyarázta a kitörését. Szerinte
illetlen, ahogy én viselkedem, ahogy öltözök, az pedig botrányos. Majd átváltott
kedves hangnemre és afelől érdeklődött, hogy merre tovább, mit csinálok
Malajziában. Ekkor jelent meg mellettem a pilótám, majd amikor mondtam, hogy „ow
csak pár napig maradunk Malajziában, utána Jakarta a cél”, az ő álla esett le
és inkább továbbállt. Vagy csak megijedt Ricktől :D
Mintha az előbbi dolog meg sem történt volna, boldogan
ballagtunk a medencék felé. Újból a szikrázó napsütés fogadott minket, a
látványt pedig már leírtam. Mindig boldogság töltött el, ha azon a teraszon
lehettem. Az előző napi helyünkre telepedtünk le most is, majd a medencébe
ugrottuk. Most kínai kisgyerekekkel volt tele a medence, a pöttöm termetük
miatt azonban kiszorultak a nagy úszómedencéből. Bár nem úsztam meg, hogy páran
ne ugráljanak be mellettünk, tönkretéve a hajamat. Meg amblok: éppen átölel a
barátom, a napszemüvegemben nézem a közeli ikertornyokat, boldog vagyok. Ekkor
egy óriási csobbanás és mindenem vizes. Nem panaszkodom, én is tehetek arról,
hogy megint hajat kellett mosnom: Rick nem akart bejönni a vízbe, mert hidegebb
volt a kelleténél, ezért lefröcsköltem. Bosszúból beugrott a vízbe és addig
locsolt engem, amíg minden hajszálam vizes nem lett. A közel 2 órás játszadozás
és úszás után rohanás vissza a szobába, a liftben pedig óriási mosolyra nyílt a
szám: a bőröm kezdett szép barnára lesülni, nem hittem a szememnek.
Gyors zuhany, bedobáltam a ruháimat a bőröndömbe, közben
sikítoztam egyet, mert úgy nézett ki, hogy nem férnek vissza a ruháim a
bőröndömbe-ekkor Rick kézen fogott, leültetett és megnyugtatott: nem a
Ryanairrel vagy a Wizzairrel utazunk, ne parázzak, neki úgysincs bőröndje, ha
picit több lesz a csomagom, akkor sem fognak vitázni. Vizes hajjal és túlsúlyos
bőrönddel mentünk le a recepcióra. Már a légkondicionált lobbyn keresztül
éreztem a hőséget. Amint kijelentkeztünk, a metró felé vettük az irányt,
egyenesen a Sentral Stationig. A központi pályaudvaron legalább 20 percig
mászkáltunk, természetesen megint azért, mert Rick nem hallgatott rám.. Majd
észrevettük, hogy a MalaysiaAirlinesnak becsekkolási lehetősége is van a SS-en.
Feladtuk a poggyászomat, majd boldogan metróztunk vissza Kuala Lumpur híres vásárcsarnokába.
A vásárcsarnok mindössze egy metrómegállónyira volt a
pályaudvartól, viszont körülbelül akkora távolságnyira, mint Pesten a
Keleti-Puskás táv. A hőség miatt meg sem próbálkoztunk a gyaloglással,
rászántunk közel 1 eurót arra, hogy átmenjünk a csarnokba. (Kuala Lumpurban a
metrójegy körülbelül 100 forintba kerül). A már korábban említett kínai
negyedben található az útikönyvekben csak „Marketplace”-nek nevezett hely. A 30
fokos meleg után öröm volt belépni a légkondis „plázába”. Miért nevezem
plázának: sokkal inkább hasonlított egy plázára, mint egy vásárcsarnokra. Bent
mindent lehetett venni: a hamisítvány Burch táskákon át, a Pradán keresztül a
Rolex óráig mindent. Mi csak pár hűtőmágnest vettünk, de szétnéztünk az órák
között is, aztán egy Subway felé vettük az irányt. Gyors kaja, vissza a SS-re,
majd felpattantunk a KL Ekspressre, ami elvitt minket a reptérre.
A reptéren már könnyen ment minden. Mivel a becsekkolást már
előzőleg elintéztük, így most csak át kellett mennünk a kapukon. Órákat le,
laptopot ki a táskából, legalább 3 biztonsági kapun mentem át, mire felültem a
gépre.
Jakartába a MalaysiaAirlinessal utaztunk. Rick intézte a
jegyeket, amikor megláttam, hogy a bőröndömet nem csekkolta be,elkezdtem
aggodalmaskodni. Ekkor közölte velem, hogy : „Kiscicám, ez egy szuper
légitársaság, tudom, hogy te a Ryanairhez vagy hozzászokva, de a jegyben benne
van a bőrönd is, illetve kaját is kapunk a gépen. „ Oké, ekkor teljesen
lenyugodtam. A gép egyébként ugyanolyan volt, mint amivel mindig utazok hozzá
Hollandiába, egy 737-es Boeing. Az egész út nem tartott tovább 2 óránál, közben
rengeteg vizet ittam és a repcsis kaja is jobb volt, mint az EgyptAirnél.
Currys csirkét ettünk egy pogácsaszerű kenyérrel. Időközben rengeteg fotót
csináltam,lenyűgözött a látvány. Jakarta felé közeledve az apró szigetekre
lettem figyelmes : rengeteg volt. Rick elmosolyodott és megígérte, hogy elfog
vinni egy szigetre engem is. (Ha egyszer már a SZIGET-en jöttünk össze ;) )
Jakartában a repülőtér gyönyörű. Az utam során számos repülőtéren
ücsörögtem, ezért joggal mondom. Motívumokkal díszített falikárpitok,
fafaragások és kínai lámpák fogadnak. Rick már mutatja nekem a LionAir gépeit,
amikkel ő is repül. Eddig mindig könnyen és gyorsan mentek a reptéri dolgaim:
Hollandiában csak kisétáltam, Svájcban szintén nem volt semmi probléma.
Malajziában szükségem volt a vízumra, ez azonban ingyenes, tehát egy pecsét
erejéig kell a kapukhoz mennem. Indonéziába menet azonban 2 féle papírt is ki
kellett töltenem: egyrészt a vízumhoz szükséges iratokat: miért megyek, hova
megyek,kinél leszek,hova megyek ezután. Úgy éreztem, mintha egy kihallgatáson
lennék. Rick megnyugtatott, felkészített mindenre. Csak válaszoljak őszintén,
ha kérdezik, hogy hova megyek ezután, mondjam nekik, hogy a LionAir intézi a
repjegyet Szingapúrba. Ami igaz is, de megrémisztett a sok adat,illetve a
kihallgatás szintű papíráradat. A második lapra pedig a vám miatt volt
szükségük: nem volt nálam semmilyen vámolnivaló, így a zöld folyosón mentem
keresztül. Indonéziában 25 dollár a vízum: megvettük, aztán irány lepecsételni.
Szerencsénk volt, a késő délutáni időpontban több gép is beérkezett, így a
vízumnál semmit sem kérdeztek. Felszedtük a poggyászomat, leintettünk egy
taxit, majd következett egy bő fél órás út a szállodáig.
Magyarországon a reptérre kijutni, legyen az 15 perc, közel
3000 forintba kerül. Mi több mint 30 percig utaztunk itt, 4 euró volt a taxink.
Az indonéz időjárásról: óriási pára fogadott. Éreztem, ahogy
a hajszálaim göndörödnek és göndörödnek. A taxiban viszont volt légkondi, így
nem kellett többé a párával foglalkoznom. A szállodánk felé tartva meglepett a
lepusztultság: eddig azt gondoltam, hogy a magyarországi állapotokat nem lehet
beelőzni, Indonéziában kocsikázva azonban rá kellett jönnöm, hogy eddig még
semmit sem láttam. A legszegényebb negyedek mellett jöttünk el, a nők a
gyerekeikkel egyensúlyoztak a taxik között. Bűntudatom lett ezt látva: nem
pocsékolom az ételt, de tudtam, hogy amíg én egy szállodában leszek, ezek az
emberek éheznek és egy kevés pénzért könyörögnek valahol. ( Hoppá el is
felejtettem: a barátom megint csak megmutatta, hogy mennyire is jó ember: az
egyik metrómegállóban vette a jegyünket, majd sokkal több pénz volt a kezében,
mint előtte. Mondta, hogy valószínűleg az előttünk jegyet vásárló bácsi
hagyhatta bent a pénzt. Megkereste a szemével, utána rohant és visszaadta neki.
Körülbelül 5000 forintnak megfelelő összeg volt, akár meg is tarthatta volna. Ő
mégis megkereste a bácsit és mosolyogva visszaadta neki. Ezután az öreg úr
könnyezve megölelte a barátomat. Én is sírtam majdnem,egy óriási puszival
jutalmaztam a nap hősét ;))
A szállodánkról is ejtenék pár szót: Rick felkészített, hogy
ne várjak nagy dolgot. A 31 emeletes épület 29. emeletén van a mi apartmanunk.
Azért írtam a MI-t, mert 1 hét és már csak ketten maradunk. Rick egyébként
Alainnel lakik együtt, aki szintén holland és pilóta. Olalala, beköltöztem egy
pilótákkal teli hotelbe. Igazán nem ondhatom, hogy rossz dolgom van. Az épület
kertjében rengeteg medence van, fitnessterem, szauna áll a rendelkezésünkre.
Persze a fitnessterembe nem is várom, hogy lejutok: Rick egy pár órás edzéstől
kidőlt, nem merem tőle kérni, hogy szeretnék futni.
Miután felértünk az apartmanba,rögtön az erkélyre mentem.
Rick kicsit mérges volt, egy meglepit tett az erkélyre. Egyszerűen elképesztő
látvány fogadott: mintha egész Jakarta a lábam előtt lenne:D Jó, ez most
túlzás, de a szobánkból belátni az egész várost. A csodálkozás után bementem a
szobába, ahol elkezdtem kipakolni a ruháimat. Mindenem összegyűrődött, ráadásul
a kézfertőtlenítőm valamiért nem akart a tubusában maradni. A nagypapámtól
kapott pálinkának azonban semmi baja sem esett: épen vettem ki a
csomagolásából. Amint végeztem a ruhákkal, Rick megkért, hogy üljek le. Két
sört bontott fel, jéghidegek voltak. Gyertyát gyújtott, majd egy türkizkék
dobozzal tért vissza a nappaliba. A dobozt azért kaptam, hogy otthonosabbá
tegye nekem az itt tartózkodásomat. Egy közepes doboz volt, gyertyákkal,
rózsaszín törülközővel, mézes tusfürdővel, mobiltelefonszámmal, amihez internet
előfizetés is volt, illetve rakott ki nekem pénzt taxira, ha elveszítenénk
egymást, vagy ha kellene hirtelen valamire. Amint megláttam az internetes
dolgot, elkezdtem bőgni. Nem azért, mert tudok majd netezni. Ez a legkisebb,
viszont az, hogy ilyenekre gondolt, hogy jól akarja, hogy érezzem magam, ez a
gesztus mindennel felért. Ha eddig nem gondoltam volna magam különlegesnek
mellette, ez megerősített. A sírás-sörözés után már eléggé az éhínság határán
voltunk, kérdés volt, hogy mégis mit szeretnék enni. Rick már többször említette
a hotel melletti kifőzdést, aki briliáns ételeket készít. Úgy döntöttünk, hogy
miért ne: leblattyogtunk a 30 méterre lévő helyre.
A kifőzdés valami hihetetlen helyen dolgozik. A pasi
egyébként nagyon rendes, 10 perc alatt olyan vacsorát készít nekünk, hogy
besírtam az örömtől. 1 eurót fizettünk, najó, egy picivel többet, mert adott
neki Rick borravalót is. Azaz 2 nagy tál ételért 300 forintot. Ráadásul
rákszirmot is kaptunk mellé. Izgatottan vártam az eredményt: Rick bihun-t
evett, én pedig nasi gorenget. A nasi goreng extra csípős lett, sírtam,
miközben ettem. De megkell, hogy mondjam: eddig a legfinomabb kaja volt, amit
Indonéziában ettem.
A vacsora után elmosogattam, rendet raktunk, Rick megmutatta,
hogy merre pakolhatom a további kenceficéimet, majd mély álomba zuhantunk.
Vagyis nem, mert a légkondi zörgése miatt 3 óránként felkelek és szétnézek a
szobában. Az ágy viszont kényelmes és nincs jobb érzés annak a karjában
elaludni esténként, aki a világot jelenti nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése