A pénteki napon megint a zuhogó eső keltett fel. Rick még az
ágyban feküdt, amikor én kimentem a teraszra, hogy szétnézzek. A szobánk pont
rossz helyen volt, a mellettünk lévő hotelekre nézett, azonban úgysem voltunk
sokat a szállodai szobánkban, nem aggódtam emiatt. Miután végre kikászálódtunk
az ágyból, próbáltunk valami emberi formát felvenni. Szerencsére nem küzdöttem
jetlaggel, pedig a barátom szerint mindenki legalább 15 órát alszik a repülés
után, mert nehezen szokják meg a hirtelen időeltolódást. Most az egyszer
egyébként szerencsésnek vallom magam, mert az előző napokban alig aludtam
többet négy óránál. Szóval könnyen bedőltem előző este az ágyba.
A szálloda első emeletén volt a reggeli, illetve kint, a
teraszon pedig három medence foglalt helyet. A medencékről később mesélek,
először reggeliztünk. Svédasztalos reggelink volt, először tehát egy tésztát
próbáltam ki, marhahússal, rengeteg csilivel és babbal. Próbáltam minden helyi
dolgot megkóstolni, az egyik tálcán gőzölt süti szerű, de sampon ízű
„tortácskák” foglaltak helyet. (Azért mondom, hogy sampon, mert megkóstoltam-
Borzalmas volt, mintha szappant nyalogattam volna, viszont nem hagyhattam ki).
Ezután rengeteg gyümölcsöt ettünk, narancslevet és természetesen az élénk
rózsaszínű guava levet sem hagyhattam ki. Miután tele volt a hasunk, boldogan másztunk
ki a medencéhez. Akkor még nem is sejtettem, hogy az állam le fog esni. Mert
így történt…
Addig csak képeken láttam a medencét és a kilátást. Viszont
az a látvány, ami ott fogadott.. nem tudom, hogy képes vagyok-e leírni.
Nincsenek rá szavak. Mire végeztünk a reggelivel, az idő is kitisztult, sütött
a nap, 28 fok volt. A medence vízéről visszaverődött a fény, indonéz gyerekek
szaladgáltak a pálmafákkal teli kertben. A háttérben a híres Petronas torony
köszönt vissza, amely csak úgy ragyogott a napfénytől. Abban a pillanatban
megszűntem létezni. Percekig csak álltam a fényben, bámultam magam elé. „Ilyen
nincs”- csak ez járt a fejemben.
Eredetileg egész napos kirándulást terveztünk, estére akartuk
az úszást. Viszont a ragyogó napsütés mind a kettőnket meggyőzött, úgy
döntöttünk, hogy azonnal átöltözünk és csobbanunk. Két perc alatt elkészültünk,
napszemüveget fel,indulhatunk is. Leérve a pálmafék árnyékába pakoltunk le a
napozóágyakra. Azonnal a nagy medencébe ugrottunk, ahonnan tökéletes kilátás
nyílt a toronyra. Másfél órán keresztül
ki sem szálltunk a vízből, élveztük a hűs vizet, a napfényt. Számomra nagyon
szokatlan volt, hogy január van, én pedig egy medencében hűsölök, ráadásul
bikiniben. Süt a nap, a guava levem az árnyékban vár rám, a barátom pedig
átölel miközben a napfénytől csillogó Petronas tornyokat csodáljuk.
Másfél óráig időztünk a napon. A tervezett kirándulást
azonban semmiképpen sem szerettük volna kihagyni. A napozás és fürdőzés után
gyors zuhany , aztán indulhatunk is. Sortban és napszemüvegben indultam el.
Előző este vittem magammal egy kardigánt, ha esne az eső. A pénteki nap
délutánjára azonban nem terveztem esőt… Elsétáltunk a toronyhoz, ott pedig
felszálltunk egy metróra. Egészen az Old Sentral Stationig mentünk, ahol átszálltunk
a vonatra. A régi állomás csodaszép volt. Nem tudtam, hogy a barátom miért
akarja ennyire megnézni. Utána rájöttem. Amint leszálltunk a metróról, jobb
oldalon a kínai negyed nem éppen lenyűgöző házait pillantottuk meg, a bal
oldalon pedig a sötétbarnás, hulladékkal teli folyó látványa fogadott minket. Természetesen
egyik sem tett rám negatív hatást, Kuala Lumpur egyszerűen a szívembe zárta
magát. Látnom kellett a „nyomort” is ahhoz, hogy értékelni tudjam a
légkondicionált hotelszobánkat. Az arab motívumokkal díszített régi állomás sok
embert csalogat magához naponta. Rengeteg turista elment arrafelé, hogy fotókat
készítsen az épületről, illetve a nem messze található vásárcsarnokról.
Miután megvettük a jegyünket a Batu barlanghoz ( ami szintén
egy euró volt), 10 percet se kellett várnunk, már jött is a vonat. Látva az
ottani negyedet, meglepett a vonat. Egy fehér, légkondicionált járművel
jutottunk el a barlangokig. A vonaton több dolog is elgondolkoztatott:
Magyarországon megszoktam, hogy a buszokon, vonatokon 3-4 féle tilos dolog
van:legtöbbször az állatok felvitele, a dohányzás illetve az ételek
fogyasztása. A malajziai vonatokon ennél sokkal több „tilos” dolog van. A
rágózás és a szemetelés nem lepett meg, de az oda-nem-illő viselkedést( mint
az, hogy megpuszilom a barátomat) egy picit furcsáltam. (Persze, ha már
kulturált emberek vagyunk, ne közösüljünk egy vonaton, de ez
elgondolkoztatott.) Ettől függetlenül alkalmazkodok, de számomra ez furcsa. A
nők „tiszteletétnek” is nevezhetném, amikor a vonaton külön nőknek fenntartott ülések vannak.
Persze ez is szokatlan számomra, hiszen Magyarországon egy kismama néha végig
áll egy fél órás utat, mert a fiatalok nem adják át neki a helyüket. Ebből a
szempontból tényleg hasznos ez a nőknek.
Röpke fél órás út után megérkeztünk a Batu barlangokhoz. Az
útikönyvekben szerepelt, hogy ez az időszak kiemelten fontos, mert számos
program és egyéb látnivalóval várják a látogatókat: ez a gyakorlatban annyit
jelentett, hogy elárasztották a barlang előtti teret az indiai árusok, akik
olcsó bizsukat, aranyozott szobrokat és kihűlt ételeket árultak. Félúton
jártunk a barlang felé, amikor megint egy kis égi áldás lepett meg minket:
villámlás és eső kavarta fel az amúgyis párás időjárást. Egy indiai templom
előtt várakoztunk, majd erőt vettünk magunkon és megmásztuk a barlanghoz vezető
lépcsősort. Elsőre azt gondoltam, hogy én ezt biztosan nem. A látvány viszont
minden izzadságcseppet megért, az arany szobor mellett elterülő város látványa
elbűvölt. A barlang nem volt annyira elbűvölő, mint ahogy azt sokan leírták.
Szemét és mocsok volt mindenhol, persze nem mondanám, hogy nem éri meg
felmenni, de számítanunk kell arra, hogy mindenhol üvegek, gyümölcsdarabok
fogadnak minket. A lépcsőfokokkal pedig óvatosnak kell lennünk, én is oldalazva
jöttem lefelé. Ezt az úti célt egyébként én választottam: az ottani majmok
miatt akartam főleg a barlanghoz elmenni. Felfelé esett az eső, így egyet sem
láttam, lefelé menet azonban megrohamoztak minket a majmócák. Én sikítoztam
örömömben, amiért találkoztam velük, Rick pedig számos fotót csinált a
kedvemért. Miután elértük a lépcsők alját, megrohamoztuk az árusokat. Egy
vastagabb, világos zöldes- tengerkékes indiai karkötőbe azonnal beleszerettem.
Persze csak „gyerek” méretben volt, így egy bordót választottam. A bazársor
után megkerestük a visszafelé tartó vonatunkat, ami szerencsére már bent állt a
helyén, majd visszamentünk a Sentral Stationhez. Ekkor megint elkezdett zuhogni
az eső, a monorail keresése közben viszont észrevettem valamit: ha elkezd esni
az eső, Malajziában random ernyőárusok jelennek meg pillanatok alatt. Mi is
vettünk kettőt: Rick kapta a kéket, én pedig a zöldet. Jelen esetben az sem
izgatott, hogy nem megy a ruhámhoz :D Pedig ilyenekre nagyon érzékeny vagyok.
A monorail után egy plázába mentünk, ahol vidámpark és
legalább 15 emeletnyi tömény ruhabolt várt rám.
Persze a gyomrunk korgása győzedelmeskedett, lassan 5 óra volt…
Szétnéztünk a kajás részlegen, de szinte mindenhol ezt láttam: rizs, tészta…
túl sok választásom nem volt. Végül wokot ettem, marhahúsos, gombás, tojásos
tésztával… A marhahús minden ízre hajazott, de nem a marháéra.. Viszont a
csírababot imádom, annyira nem volt rossz. (Bár vannak kétségeim affelől, hogy
„mennyire” volt ez marha…)
Miután végre megebédeltünk, elindultunk felfedezni a plázát.
Óriási épület volt, Rick szerint azonban ez még egy közepes pláza volt.. Oww
köszi. Az épületben mindent meglehet venni: hamisítványok tömkelege várja az
odatévedőket: parfümök, cipők, táskák és rengeteg óra. Összehasonlításképpen:
Ice Watch órát néztünk, körülbelül 4 euró lett volna. Persze, hogy hamisítvány,
de ugyanúgy néz ki, mint az eredeti.
A pláza után beültünk egy kávézóba, ahol rengeteg fánk és
sok-sok féle kávé várt ránk. Egy karamelles lattét ittam: azóta csak arra tudok
gondolni, valami isteni finom volt. Egy Starbucks is volt mellettünk,
eredetileg oda akartunk menni. Viszont én nem tudom értékelni a Starbucksot:
egyszer voltam Magyarországon egyben, de azóta sem ittam ilyen kávét. Már sötét
volt, mire végeztünk a kávénkkal. Az egyik legforgalmasabb utcán, ahol a kínai
kifőzdék pincérei hívogatták be az embereket, leintettünk egy taxit. Eredetileg
10 perces utunk volt, egy picit drága is volt a taxi, mert Rick megegyezett
vele: 5 eurót fizettünk, alapvetően 2 lett volna. És miért írom le a taxis
dolgot? Alapvetően mehettünk volna metróval, de Rick tudta, hogy szeretnék még
úszni éjszaka is. Mivel a szálloda uszodája bezár este 9kor, így sietnünk
kellett. Hazaértünk, majd 2 percen belül át is öltöztem, mehettünk úszni.
Először csináltunk pár hangulatos képet, majd beugrottunk a medencébe. 28 fok
körül volt az idő, először az úszómedencében pancsoltunk, majd a pezsgőfürdőből
néztük az ikertornyokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése