Hat- a repülés

A repülés kezdete

A szívem szakadt meg, amikor éreztem, ahogyan felgyorsul a repülő, hiszen ez valaminek a végét jelentette. Pedig ez az utazás csak egy új, egy jobb jövő kezdetét hozta magával. Talán a hirtelen nyomás, de az összesűrűsödő emlékek is okozhatták, de elkezdtem zokogni a gépen. Nem fájdalom volt. Örültem annak, hogy végre együtt lehetek a barátommal. De a szüleim, a családom, a barátaim arcán megjelent fájdalom belém ivódott.

A reptérre Dalma és Rena is kikísért. Örültem neki, hogy velem voltak, még ha nem is tudtunk sokat beszélgetni, mert őrülten izgultam, de velem voltak. A csomagom becsekkolása közben rengeteget nevettem. Az előttem álló fiatal férfiak is Kuala Lumpurba igyekeztek, ahogy kivettem a szavaikból. A kairói megállónkkor azonban egy gyors kiruccanást terveztek a piramisokhoz. Nem akartam elkeseríteni őket, hogy vízum kell és sötét lesz mire Egyiptomba érünk. Majd mielőtt becsekkolták volna a csomagjukat, volt annyi eszük, hogy megkérdezzék, hogy kimehetnek-e a váróból.( Természetesen most itt ülnek ők is a G4-es kapunál…) Ezt  bejegyzést egyébként Kairóban írtam, a reptéren.

Ahogy elbúcsúztam a lányoktól, potyogtak a könnyeim. Renának ígértem egy videót, amit nem felejtettem el, jelzem, de még keresem az inspirációt. A biztonsági kapunál már mosolyogva, elégedetten sétáltam. A biztonsági őr (ellenőrző, vagy biztonsági ember- nem tudom a pontos titulusát, de Rick biztos tudja) visszamosolygott, bár látta, hogy nyúzott arccal, kisírt szemekkel közeledek felé. A telefonomról érdeklődött és megdicsérte a parfümömet. Jól esett ez a kis kedvesség a sok sírás után. Gyorsan megtaláltam a kapumat, ott még egyszer becsekkolás, majd boarding.

Egy EMBRAERA 170-es géppel utaztam Kairóig. Ez volt az első utam egy ilyen kisgépen, bár semmi meglepő nem volt benne, mióta egy pilóta a barátom, mégis jobban odafigyelek a gépekre. Rick-kel már az utazás előtt beszéltük, hogy Kairóig jó lenne ablak mellé ülni, viszont Kuala Lumpurig már a szélén kellene elhelyezkednem. Talán a sors is így akarta, de mindkét jegyemen a „titkos” kívánságom szerepelt. Elhelyezkedtem az ablak mellé, majd vártam a felszállást. A felszállással sohasem volt bajom. Más emberek remegnek, leisszák magukat, gyógyszereket kapkodnak be, véresre marják a tenyerüket. Mondom, eddig nem volt bajom vele: most viszont remegtem, a karfámba vájtam a letöredezett körmeimet és vártam, hogy mikor egyenlítődik ki a nyomás. Aztán rájöttem, hogy mi volt az én bajom: megint a hülye érzelmeim, meg hogy hiányozni fognak a szüleim, a húgom, a kiskutyám, a barátaim, a családom, a csoporttársaim, és Eger. Ahogy a szürkés, havas tájból a felhők közé szálltunk, már lenyugodtam. Miért félnék? A megismerkedésünk után 2 héttel már bemutatott a szüleinek, kirepültem miatta Hollandiába. Most pedig vár rám Malajziában. Hát ez aztán minden, de nem rossz!

Új lesz minden. A világ másik végén. A megszokott életem 180 fokos fordulatot vett és kaptam egy lehetőséget, hogy megismerjek egy új kultúrát, egy új nyelvet, legfőképpen pedig önmagamat. Nem gondolom, hogy nehéz lesz együtt élnem a szerelmemmel. Sőt, kifejezetten várom, hogy főzhessek rá, szépen behajtogassam a pólójait. Vele az ilyen házimunkák is könnyen mennek. Egyenlő felek vagyunk, ha én főzök és mosogatok, akkor ő pedig a porszívózást intézi. Ez ilyen egyszerű.

Ahogy ezek a gondolatok pörögtek le a fejemben, az előttem levő sorban ülő pilóta (nem ő volt a gép pilótája, de láttam, hogy egyenruhában van- Rick miatt már erre is könnyen rájövök) aki szintén egyedül ült, látva a könnyeimet, megértően mosolygott. Ahogy ez az újabb kedvesség tudatosult bennem, rájöttem, hogy nincs miért aggódnom: pár órán belül én is magamhoz ölelhetem a saját pilótámat.

Sohasem voltam még ennyire boldog. Őrültségnek hangzik ezt kijelentenem, de a világ legboldogabb emberének érzem magam. Augusztus 6-a óta végtelenül boldog vagyok, persze nem tökéletes minden, mégis felállok és küzdök. 

Az álmodozásomból a csípős fűszerek kellemes illata ébresztett fel. Ahogy távolodtunk Magyarországtól, elértük a megfelelő távolságot, a stewardessek a business osztályon elkezdték felszolgálni az ételeket. Pár sor után elérkeztek az economy classhoz is, azaz a turista osztályra.

Egy fekete hajú, kellemes mosolyú stewardess érkezett felém az ételekkel. Az előzőleg látott kellemes, cukorkákra emlékeztető narancssárga zakóját átvette egy sötétkék kötényre, amire az ételek felszolgálása miatt volt szüksége. Mindenkire mosolygott, még akkor sem felejtette el a feladatát, amikor az utasok az étel minőségére tettek megjegyzéseket. Bár nem értettem pár honfitársam felháborodását. Nem a Qatarra, vagy az Emiratesre váltottak jegyet. Ha éttermi szintű kiszolgálásra és minőségre vágynak, akkor azt ne egy viszonylag olcsó repülőjáraton várják. Persze nem volt ez sem egy olcsó repülőjegy, de sohasem azzal foglalkoztam, hogy öt csillagos felszolgálást kapjak egy utazás során. Amint leszállok, úgyis a maláj ételekkel leszek elfoglalva, majd pedig az indonéz konyha rejtelmeit szeretném megismerni.

Tény, hogy nem túl sok lehetőség között lehetett választani a repülőn: marha és csirke volt a választási lehetőség. Csirkét választottam, mert már napok óta a kínai kifőzdék ételeire fájt a fogam. ( Egyébként én örültem ennek a „szerény” választási lehetőségnek. Általában még egy szobafoglalást sem tudok egyedül eldönteni. De Rick tudna mesélni… Amszterdamban órákig keringtünk, mire egy olasz étteremben kötöttünk ki. ) A műanyag evőeszközökkel felszerelkezve hozzáláttam a borsós-répás-gombás csirkémhez, amihez stílusosan krumplipüré volt. (Nem panaszkodom, egyébként se eszek soha rendesen repülés előtt… utána meg végképp. ) A csirkéhez kaptam salátát, apró zsömlét, egy mandulás-csokis süteményt, majd pedig az egészet narancslével öblítettem le. Bár kanalaztam be az ételt, alig éreztem az ízét. A gondolataim már Kuala Lumpurban jártak, arra gondoltam, hogy hamarosan magamhoz ölelhetem Rick-ket. A repülőtér mindig is varázslatos helyszín volt számunkra. Romantikus filmet lehetne a mi történetünkből forgatni, annyira varázslatos és hihetetlen. ( Ezt nem én állítom, eddig az összes lány, aki hallotta a történetünket, az sírva hallgatta végig, majd sikítoztak örömükben. Tudom, hogy tündérmese, de még nehezemre esik elfogadni. )

Kavarogtak a gondolatok bennem. Megemészthetetlen és hirtelen események. Féléve találkoztunk, szeptemberig együtt töltöttünk pár napot, aztán volt egy három hónapos szünetünk, majd 3 hétig együtt, egy hónapos kiesés a vizsgáim miatt és most hónapokig vele fogok élni. Hát mi ez, ha nem tündérmese?? J

Miközben ezeken a dolgokon jár az eszem, ráeszmélek: olyan ez a repülőút, mint egy osztálykirándulás. Páran csendesen ülnek a helyükön, többen az igazak álmát alusszák, a mellettem levő sorban ülő férfi azonban mint egy sajtkukac, mozgolódik és a felszállás óta nyomja a szöveget. A három órás út alatt körülbelül 2 percre hallottam,hogy végre befejezte. Reménykedtem benne, hogy véglegesen. Persze nem volt ilyen kegyes.

Időközben aludtam egy fél órát. A mellettem elhaladó stewardessre ébredtem fel, aki kávét és teát hozott az utasoknak. Könnyedén rám mosolygott,  majd mikor észrevette a párnaként használt IKEA-s plüss epremet, még szélesebb vigyorra nyílt a szája.