Tizenkettő-újabb képek

Megint csak utólag tudom a képeket posztolni a telefonomról. A hotel lobbyja telis-tele van ilyenkor,lehetetlenség akàr egy képet is feltölteni. ;) viszont csak megoldom. Itt màr este 10 óra van,szóval jó éjszakàt nekem. Pusziiii Indonéziàból :x

Tizenegy- Nézzünk el Indonéziába;)

A reggeli napsugarak átszűrődésére és a borzalmas fejgörcsömre keltem fel szombat reggel. Rick mindig a bal oldalon alszik, a hotelben viszont a jobb oldalamon láttam meg a még álmában is mosolygós arcát. Szeretem. Csak ez járt a fejemben. Amikor decemberben, három hónap után először keltem fel mellette, az maga volt a csoda. Még sírtam is, mert számomra sokat érnek ezek a pillanatok.

 Pár perces mocorgás után ő is felkelt, magunkra kaptuk a fürdőruhánkat, sort, top papucs és mehetünk reggelizni. Az előző esti „sörözgetésnek” meg lett a nyoma: csak gyümölcsöt tudtam enni,meg rengeteg narancslevet kanalaztam be. Bár megint számos finomság közül lehetett választani: úgy éreztem, hogy aznap reggel semmilyen fűszeres étel nem menne le a torkomon. Éppen a narancslevemmel tartottam vissza az asztalunkhoz, amikor egy hosszúnadrágban és hosszú ujjú felsőbe öltözött nő megállított. Elkezdte húzogatni a felsőmet ( a fél vállam kivolt, de semmi hivalkodó) majd lekurvázott…. Ennél a pontnál leesett az állam, elkezdte azt ecsetelni, hogy én egy rossz nő vagyok, nem tisztelem a helyi kultúrát, és mit képzelek magamról… Ehm…. egy szálloda éttermében nekem esni, ez sem árulkodik túl sok intelligenciáról, de az arcába mosolyogtam és továbbmentem. Később, a reggeli után álltam a medence mellett, vártam Rickre, aki fent hagyta a napszemüvegét a szobában, amikor a már említett nő(ahogy gondoltam: német volt) megjelent mellettem és megmagyarázta a kitörését. Szerinte illetlen, ahogy én viselkedem, ahogy öltözök, az pedig botrányos. Majd átváltott kedves hangnemre és afelől érdeklődött, hogy merre tovább, mit csinálok Malajziában. Ekkor jelent meg mellettem a pilótám, majd amikor mondtam, hogy „ow csak pár napig maradunk Malajziában, utána Jakarta a cél”, az ő álla esett le és inkább továbbállt. Vagy csak megijedt Ricktől :D

Mintha az előbbi dolog meg sem történt volna, boldogan ballagtunk a medencék felé. Újból a szikrázó napsütés fogadott minket, a látványt pedig már leírtam. Mindig boldogság töltött el, ha azon a teraszon lehettem. Az előző napi helyünkre telepedtünk le most is, majd a medencébe ugrottuk. Most kínai kisgyerekekkel volt tele a medence, a pöttöm termetük miatt azonban kiszorultak a nagy úszómedencéből. Bár nem úsztam meg, hogy páran ne ugráljanak be mellettünk, tönkretéve a hajamat. Meg amblok: éppen átölel a barátom, a napszemüvegemben nézem a közeli ikertornyokat, boldog vagyok. Ekkor egy óriási csobbanás és mindenem vizes. Nem panaszkodom, én is tehetek arról, hogy megint hajat kellett mosnom: Rick nem akart bejönni a vízbe, mert hidegebb volt a kelleténél, ezért lefröcsköltem. Bosszúból beugrott a vízbe és addig locsolt engem, amíg minden hajszálam vizes nem lett. A közel 2 órás játszadozás és úszás után rohanás vissza a szobába, a liftben pedig óriási mosolyra nyílt a szám: a bőröm kezdett szép barnára lesülni, nem hittem a szememnek.

Gyors zuhany, bedobáltam a ruháimat a bőröndömbe, közben sikítoztam egyet, mert úgy nézett ki, hogy nem férnek vissza a ruháim a bőröndömbe-ekkor Rick kézen fogott, leültetett és megnyugtatott: nem a Ryanairrel vagy a Wizzairrel utazunk, ne parázzak, neki úgysincs bőröndje, ha picit több lesz a csomagom, akkor sem fognak vitázni. Vizes hajjal és túlsúlyos bőrönddel mentünk le a recepcióra. Már a légkondicionált lobbyn keresztül éreztem a hőséget. Amint kijelentkeztünk, a metró felé vettük az irányt, egyenesen a Sentral Stationig. A központi pályaudvaron legalább 20 percig mászkáltunk, természetesen megint azért, mert Rick nem hallgatott rám.. Majd észrevettük, hogy a MalaysiaAirlinesnak becsekkolási lehetősége is van a SS-en. Feladtuk a poggyászomat, majd boldogan metróztunk vissza Kuala Lumpur híres vásárcsarnokába.

A vásárcsarnok mindössze egy metrómegállónyira volt a pályaudvartól, viszont körülbelül akkora távolságnyira, mint Pesten a Keleti-Puskás táv. A hőség miatt meg sem próbálkoztunk a gyaloglással, rászántunk közel 1 eurót arra, hogy átmenjünk a csarnokba. (Kuala Lumpurban a metrójegy körülbelül 100 forintba kerül). A már korábban említett kínai negyedben található az útikönyvekben csak „Marketplace”-nek nevezett hely. A 30 fokos meleg után öröm volt belépni a légkondis „plázába”. Miért nevezem plázának: sokkal inkább hasonlított egy plázára, mint egy vásárcsarnokra. Bent mindent lehetett venni: a hamisítvány Burch táskákon át, a Pradán keresztül a Rolex óráig mindent. Mi csak pár hűtőmágnest vettünk, de szétnéztünk az órák között is, aztán egy Subway felé vettük az irányt. Gyors kaja, vissza a SS-re, majd felpattantunk a KL Ekspressre, ami elvitt minket a reptérre.

A reptéren már könnyen ment minden. Mivel a becsekkolást már előzőleg elintéztük, így most csak át kellett mennünk a kapukon. Órákat le, laptopot ki a táskából, legalább 3 biztonsági kapun mentem át, mire felültem a gépre.

Jakartába a MalaysiaAirlinessal utaztunk. Rick intézte a jegyeket, amikor megláttam, hogy a bőröndömet nem csekkolta be,elkezdtem aggodalmaskodni. Ekkor közölte velem, hogy : „Kiscicám, ez egy szuper légitársaság, tudom, hogy te a Ryanairhez vagy hozzászokva, de a jegyben benne van a bőrönd is, illetve kaját is kapunk a gépen. „ Oké, ekkor teljesen lenyugodtam. A gép egyébként ugyanolyan volt, mint amivel mindig utazok hozzá Hollandiába, egy 737-es Boeing. Az egész út nem tartott tovább 2 óránál, közben rengeteg vizet ittam és a repcsis kaja is jobb volt, mint az EgyptAirnél. Currys csirkét ettünk egy pogácsaszerű kenyérrel. Időközben rengeteg fotót csináltam,lenyűgözött a látvány. Jakarta felé közeledve az apró szigetekre lettem figyelmes : rengeteg volt. Rick elmosolyodott és megígérte, hogy elfog vinni egy szigetre engem is. (Ha egyszer már a SZIGET-en jöttünk össze ;) )

Jakartában a repülőtér gyönyörű. Az utam során számos repülőtéren ücsörögtem, ezért joggal mondom. Motívumokkal díszített falikárpitok, fafaragások és kínai lámpák fogadnak. Rick már mutatja nekem a LionAir gépeit, amikkel ő is repül. Eddig mindig könnyen és gyorsan mentek a reptéri dolgaim: Hollandiában csak kisétáltam, Svájcban szintén nem volt semmi probléma. Malajziában szükségem volt a vízumra, ez azonban ingyenes, tehát egy pecsét erejéig kell a kapukhoz mennem. Indonéziába menet azonban 2 féle papírt is ki kellett töltenem: egyrészt a vízumhoz szükséges iratokat: miért megyek, hova megyek,kinél leszek,hova megyek ezután. Úgy éreztem, mintha egy kihallgatáson lennék. Rick megnyugtatott, felkészített mindenre. Csak válaszoljak őszintén, ha kérdezik, hogy hova megyek ezután, mondjam nekik, hogy a LionAir intézi a repjegyet Szingapúrba. Ami igaz is, de megrémisztett a sok adat,illetve a kihallgatás szintű papíráradat. A második lapra pedig a vám miatt volt szükségük: nem volt nálam semmilyen vámolnivaló, így a zöld folyosón mentem keresztül. Indonéziában 25 dollár a vízum: megvettük, aztán irány lepecsételni. Szerencsénk volt, a késő délutáni időpontban több gép is beérkezett, így a vízumnál semmit sem kérdeztek. Felszedtük a poggyászomat, leintettünk egy taxit, majd következett egy bő fél órás út a szállodáig.

Magyarországon a reptérre kijutni, legyen az 15 perc, közel 3000 forintba kerül. Mi több mint 30 percig utaztunk itt, 4 euró volt a taxink.

Az indonéz időjárásról: óriási pára fogadott. Éreztem, ahogy a hajszálaim göndörödnek és göndörödnek. A taxiban viszont volt légkondi, így nem kellett többé a párával foglalkoznom. A szállodánk felé tartva meglepett a lepusztultság: eddig azt gondoltam, hogy a magyarországi állapotokat nem lehet beelőzni, Indonéziában kocsikázva azonban rá kellett jönnöm, hogy eddig még semmit sem láttam. A legszegényebb negyedek mellett jöttünk el, a nők a gyerekeikkel egyensúlyoztak a taxik között. Bűntudatom lett ezt látva: nem pocsékolom az ételt, de tudtam, hogy amíg én egy szállodában leszek, ezek az emberek éheznek és egy kevés pénzért könyörögnek valahol. ( Hoppá el is felejtettem: a barátom megint csak megmutatta, hogy mennyire is jó ember: az egyik metrómegállóban vette a jegyünket, majd sokkal több pénz volt a kezében, mint előtte. Mondta, hogy valószínűleg az előttünk jegyet vásárló bácsi hagyhatta bent a pénzt. Megkereste a szemével, utána rohant és visszaadta neki. Körülbelül 5000 forintnak megfelelő összeg volt, akár meg is tarthatta volna. Ő mégis megkereste a bácsit és mosolyogva visszaadta neki. Ezután az öreg úr könnyezve megölelte a barátomat. Én is sírtam majdnem,egy óriási puszival jutalmaztam a nap hősét ;))

A szállodánkról is ejtenék pár szót: Rick felkészített, hogy ne várjak nagy dolgot. A 31 emeletes épület 29. emeletén van a mi apartmanunk. Azért írtam a MI-t, mert 1 hét és már csak ketten maradunk. Rick egyébként Alainnel lakik együtt, aki szintén holland és pilóta. Olalala, beköltöztem egy pilótákkal teli hotelbe. Igazán nem ondhatom, hogy rossz dolgom van. Az épület kertjében rengeteg medence van, fitnessterem, szauna áll a rendelkezésünkre. Persze a fitnessterembe nem is várom, hogy lejutok: Rick egy pár órás edzéstől kidőlt, nem merem tőle kérni, hogy szeretnék futni.

Miután felértünk az apartmanba,rögtön az erkélyre mentem. Rick kicsit mérges volt, egy meglepit tett az erkélyre. Egyszerűen elképesztő látvány fogadott: mintha egész Jakarta a lábam előtt lenne:D Jó, ez most túlzás, de a szobánkból belátni az egész várost. A csodálkozás után bementem a szobába, ahol elkezdtem kipakolni a ruháimat. Mindenem összegyűrődött, ráadásul a kézfertőtlenítőm valamiért nem akart a tubusában maradni. A nagypapámtól kapott pálinkának azonban semmi baja sem esett: épen vettem ki a csomagolásából. Amint végeztem a ruhákkal, Rick megkért, hogy üljek le. Két sört bontott fel, jéghidegek voltak. Gyertyát gyújtott, majd egy türkizkék dobozzal tért vissza a nappaliba. A dobozt azért kaptam, hogy otthonosabbá tegye nekem az itt tartózkodásomat. Egy közepes doboz volt, gyertyákkal, rózsaszín törülközővel, mézes tusfürdővel, mobiltelefonszámmal, amihez internet előfizetés is volt, illetve rakott ki nekem pénzt taxira, ha elveszítenénk egymást, vagy ha kellene hirtelen valamire. Amint megláttam az internetes dolgot, elkezdtem bőgni. Nem azért, mert tudok majd netezni. Ez a legkisebb, viszont az, hogy ilyenekre gondolt, hogy jól akarja, hogy érezzem magam, ez a gesztus mindennel felért. Ha eddig nem gondoltam volna magam különlegesnek mellette, ez megerősített. A sírás-sörözés után már eléggé az éhínság határán voltunk, kérdés volt, hogy mégis mit szeretnék enni. Rick már többször említette a hotel melletti kifőzdést, aki briliáns ételeket készít. Úgy döntöttünk, hogy miért ne: leblattyogtunk a 30 méterre lévő helyre.

A kifőzdés valami hihetetlen helyen dolgozik. A pasi egyébként nagyon rendes, 10 perc alatt olyan vacsorát készít nekünk, hogy besírtam az örömtől. 1 eurót fizettünk, najó, egy picivel többet, mert adott neki Rick borravalót is. Azaz 2 nagy tál ételért 300 forintot. Ráadásul rákszirmot is kaptunk mellé. Izgatottan vártam az eredményt: Rick bihun-t evett, én pedig nasi gorenget. A nasi goreng extra csípős lett, sírtam, miközben ettem. De megkell, hogy mondjam: eddig a legfinomabb kaja volt, amit Indonéziában ettem.

A vacsora után elmosogattam, rendet raktunk, Rick megmutatta, hogy merre pakolhatom a további kenceficéimet, majd mély álomba zuhantunk. Vagyis nem, mert a légkondi zörgése miatt 3 óránként felkelek és szétnézek a szobában. Az ágy viszont kényelmes és nincs jobb érzés annak a karjában elaludni esténként, aki a világot jelenti nekem.

Tíz-képek,mert a posztba nem tudom beilleszteni

A képek;)) a hotel lobbyjàból probalkoztam eddig,sikertelenul. Most a telefonomra toltottem le egy alkalmazast,amivel ugynez ki,hogy flottul megy. Most rohanok egy etterembe Rickkel,de kesobb meg varhatoak kepek es posztok;) Selamat tingghal;)))

Kilenc- Fedezzük fel Kuala Lumpurt

A pénteki napon megint a zuhogó eső keltett fel. Rick még az ágyban feküdt, amikor én kimentem a teraszra, hogy szétnézzek. A szobánk pont rossz helyen volt, a mellettünk lévő hotelekre nézett, azonban úgysem voltunk sokat a szállodai szobánkban, nem aggódtam emiatt. Miután végre kikászálódtunk az ágyból, próbáltunk valami emberi formát felvenni. Szerencsére nem küzdöttem jetlaggel, pedig a barátom szerint mindenki legalább 15 órát alszik a repülés után, mert nehezen szokják meg a hirtelen időeltolódást. Most az egyszer egyébként szerencsésnek vallom magam, mert az előző napokban alig aludtam többet négy óránál. Szóval könnyen bedőltem előző este az ágyba.

A szálloda első emeletén volt a reggeli, illetve kint, a teraszon pedig három medence foglalt helyet. A medencékről később mesélek, először reggeliztünk. Svédasztalos reggelink volt, először tehát egy tésztát próbáltam ki, marhahússal, rengeteg csilivel és babbal. Próbáltam minden helyi dolgot megkóstolni, az egyik tálcán gőzölt süti szerű, de sampon ízű „tortácskák” foglaltak helyet. (Azért mondom, hogy sampon, mert megkóstoltam- Borzalmas volt, mintha szappant nyalogattam volna, viszont nem hagyhattam ki). Ezután rengeteg gyümölcsöt ettünk, narancslevet és természetesen az élénk rózsaszínű guava levet sem hagyhattam ki. Miután tele volt a hasunk, boldogan másztunk ki a medencéhez. Akkor még nem is sejtettem, hogy az állam le fog esni. Mert így történt…

Addig csak képeken láttam a medencét és a kilátást. Viszont az a látvány, ami ott fogadott.. nem tudom, hogy képes vagyok-e leírni. Nincsenek rá szavak. Mire végeztünk a reggelivel, az idő is kitisztult, sütött a nap, 28 fok volt. A medence vízéről visszaverődött a fény, indonéz gyerekek szaladgáltak a pálmafákkal teli kertben. A háttérben a híres Petronas torony köszönt vissza, amely csak úgy ragyogott a napfénytől. Abban a pillanatban megszűntem létezni. Percekig csak álltam a fényben, bámultam magam elé. „Ilyen nincs”- csak ez járt a fejemben.

Eredetileg egész napos kirándulást terveztünk, estére akartuk az úszást. Viszont a ragyogó napsütés mind a kettőnket meggyőzött, úgy döntöttünk, hogy azonnal átöltözünk és csobbanunk. Két perc alatt elkészültünk, napszemüveget fel,indulhatunk is. Leérve a pálmafék árnyékába pakoltunk le a napozóágyakra. Azonnal a nagy medencébe ugrottunk, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a toronyra.  Másfél órán keresztül ki sem szálltunk a vízből, élveztük a hűs vizet, a napfényt. Számomra nagyon szokatlan volt, hogy január van, én pedig egy medencében hűsölök, ráadásul bikiniben. Süt a nap, a guava levem az árnyékban vár rám, a barátom pedig átölel miközben a napfénytől csillogó Petronas tornyokat csodáljuk.

Másfél óráig időztünk a napon. A tervezett kirándulást azonban semmiképpen sem szerettük volna kihagyni. A napozás és fürdőzés után gyors zuhany , aztán indulhatunk is. Sortban és napszemüvegben indultam el. Előző este vittem magammal egy kardigánt, ha esne az eső. A pénteki nap délutánjára azonban nem terveztem esőt… Elsétáltunk a toronyhoz, ott pedig felszálltunk egy metróra. Egészen az Old Sentral Stationig mentünk, ahol átszálltunk a vonatra. A régi állomás csodaszép volt. Nem tudtam, hogy a barátom miért akarja ennyire megnézni. Utána rájöttem. Amint leszálltunk a metróról, jobb oldalon a kínai negyed nem éppen lenyűgöző házait pillantottuk meg, a bal oldalon pedig a sötétbarnás, hulladékkal teli folyó látványa fogadott minket. Természetesen egyik sem tett rám negatív hatást, Kuala Lumpur egyszerűen a szívembe zárta magát. Látnom kellett a „nyomort” is ahhoz, hogy értékelni tudjam a légkondicionált hotelszobánkat. Az arab motívumokkal díszített régi állomás sok embert csalogat magához naponta. Rengeteg turista elment arrafelé, hogy fotókat készítsen az épületről, illetve a nem messze található vásárcsarnokról.

Miután megvettük a jegyünket a Batu barlanghoz ( ami szintén egy euró volt), 10 percet se kellett várnunk, már jött is a vonat. Látva az ottani negyedet, meglepett a vonat. Egy fehér, légkondicionált járművel jutottunk el a barlangokig. A vonaton több dolog is elgondolkoztatott: Magyarországon megszoktam, hogy a buszokon, vonatokon 3-4 féle tilos dolog van:legtöbbször az állatok felvitele, a dohányzás illetve az ételek fogyasztása. A malajziai vonatokon ennél sokkal több „tilos” dolog van. A rágózás és a szemetelés nem lepett meg, de az oda-nem-illő viselkedést( mint az, hogy megpuszilom a barátomat) egy picit furcsáltam. (Persze, ha már kulturált emberek vagyunk, ne közösüljünk egy vonaton, de ez elgondolkoztatott.) Ettől függetlenül alkalmazkodok, de számomra ez furcsa. A nők „tiszteletétnek” is nevezhetném, amikor a vonaton  külön nőknek fenntartott ülések vannak. Persze ez is szokatlan számomra, hiszen Magyarországon egy kismama néha végig áll egy fél órás utat, mert a fiatalok nem adják át neki a helyüket. Ebből a szempontból tényleg hasznos ez a nőknek.

Röpke fél órás út után megérkeztünk a Batu barlangokhoz. Az útikönyvekben szerepelt, hogy ez az időszak kiemelten fontos, mert számos program és egyéb látnivalóval várják a látogatókat: ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy elárasztották a barlang előtti teret az indiai árusok, akik olcsó bizsukat, aranyozott szobrokat és kihűlt ételeket árultak. Félúton jártunk a barlang felé, amikor megint egy kis égi áldás lepett meg minket: villámlás és eső kavarta fel az amúgyis párás időjárást. Egy indiai templom előtt várakoztunk, majd erőt vettünk magunkon és megmásztuk a barlanghoz vezető lépcsősort. Elsőre azt gondoltam, hogy én ezt biztosan nem. A látvány viszont minden izzadságcseppet megért, az arany szobor mellett elterülő város látványa elbűvölt. A barlang nem volt annyira elbűvölő, mint ahogy azt sokan leírták. Szemét és mocsok volt mindenhol, persze nem mondanám, hogy nem éri meg felmenni, de számítanunk kell arra, hogy mindenhol üvegek, gyümölcsdarabok fogadnak minket. A lépcsőfokokkal pedig óvatosnak kell lennünk, én is oldalazva jöttem lefelé. Ezt az úti célt egyébként én választottam: az ottani majmok miatt akartam főleg a barlanghoz elmenni. Felfelé esett az eső, így egyet sem láttam, lefelé menet azonban megrohamoztak minket a majmócák. Én sikítoztam örömömben, amiért találkoztam velük, Rick pedig számos fotót csinált a kedvemért. Miután elértük a lépcsők alját, megrohamoztuk az árusokat. Egy vastagabb, világos zöldes- tengerkékes indiai karkötőbe azonnal beleszerettem. Persze csak „gyerek” méretben volt, így egy bordót választottam. A bazársor után megkerestük a visszafelé tartó vonatunkat, ami szerencsére már bent állt a helyén, majd visszamentünk a Sentral Stationhez. Ekkor megint elkezdett zuhogni az eső, a monorail keresése közben viszont észrevettem valamit: ha elkezd esni az eső, Malajziában random ernyőárusok jelennek meg pillanatok alatt. Mi is vettünk kettőt: Rick kapta a kéket, én pedig a zöldet. Jelen esetben az sem izgatott, hogy nem megy a ruhámhoz :D Pedig ilyenekre nagyon érzékeny vagyok.

A monorail után egy plázába mentünk, ahol vidámpark és legalább 15 emeletnyi tömény ruhabolt várt rám.  Persze a gyomrunk korgása győzedelmeskedett, lassan 5 óra volt… Szétnéztünk a kajás részlegen, de szinte mindenhol ezt láttam: rizs, tészta… túl sok választásom nem volt. Végül wokot ettem, marhahúsos, gombás, tojásos tésztával… A marhahús minden ízre hajazott, de nem a marháéra.. Viszont a csírababot imádom, annyira nem volt rossz. (Bár vannak kétségeim affelől, hogy „mennyire” volt ez marha…)

Miután végre megebédeltünk, elindultunk felfedezni a plázát. Óriási épület volt, Rick szerint azonban ez még egy közepes pláza volt.. Oww köszi. Az épületben mindent meglehet venni: hamisítványok tömkelege várja az odatévedőket: parfümök, cipők, táskák és rengeteg óra. Összehasonlításképpen: Ice Watch órát néztünk, körülbelül 4 euró lett volna. Persze, hogy hamisítvány, de ugyanúgy néz ki, mint az eredeti.

A pláza után beültünk egy kávézóba, ahol rengeteg fánk és sok-sok féle kávé várt ránk. Egy karamelles lattét ittam: azóta csak arra tudok gondolni, valami isteni finom volt. Egy Starbucks is volt mellettünk, eredetileg oda akartunk menni. Viszont én nem tudom értékelni a Starbucksot: egyszer voltam Magyarországon egyben, de azóta sem ittam ilyen kávét. Már sötét volt, mire végeztünk a kávénkkal. Az egyik legforgalmasabb utcán, ahol a kínai kifőzdék pincérei hívogatták be az embereket, leintettünk egy taxit. Eredetileg 10 perces utunk volt, egy picit drága is volt a taxi, mert Rick megegyezett vele: 5 eurót fizettünk, alapvetően 2 lett volna. És miért írom le a taxis dolgot? Alapvetően mehettünk volna metróval, de Rick tudta, hogy szeretnék még úszni éjszaka is. Mivel a szálloda uszodája bezár este 9kor, így sietnünk kellett. Hazaértünk, majd 2 percen belül át is öltöztem, mehettünk úszni. Először csináltunk pár hangulatos képet, majd beugrottunk a medencébe. 28 fok körül volt az idő, először az úszómedencében pancsoltunk, majd a pezsgőfürdőből néztük az ikertornyokat.

A fürdőzés után vacsorát rendeltünk a szobánkba: teljesen korrekt áron ínycsiklandozó vacsorát kaptunk: Rick egy libanoni kaját evett, bocsi, a nevekkel megint bajom van, én pedig grillezett csirkét rengeteg párolt zöldséggel. Most azt gondolhatjátok, hogy bontottunk egy pezsgőt és otthon romantikáztunk a gyertyafényben… Nem:D Megittunk 1-1 pálinkát, majd az Alain által javasolt( Alain Rick lakótársa, ő is egy holland pilóta, az ő barátnője Melina, róluk majd később) utcába mentünk. Egy zajos, karibi hangulatú hely azonnal elnyerte mind a kettőnk tetszését, így oda ültünk be. Pár sörrel és pár óra táncolással később botladozva hagytuk el a szórakozóhelyet. Én legalábbis: csupán három sört ittam, a légkondicionált helyen nem volt probléma, de amint kiléptem a 28-30 fokos éjszakai hőségbe, azonnal becsíptem. Így mentünk vissza a hotelbe, majd mély álomba zuhantam… Reggel 9ig ;) 

Nyolc-Az első "nap" Kuala Lumpurban

A reptértől vonattal mentünk el a Sentral Stationre. ( Úgy kell elképzelni, mint egy nagyobb metrómegállót, rengeteg étterem, bolt, vásár és néhány légitársaság check-in-je és irodája is megtalálható itt. A vonat után metróra szálltunk, majd a KLCC után szálltunk le. Malajziában egyébként szinte mindenhol légkondi van: metró, taxi, boltok, vonat, monorail, amit csak szeretnél. Ráadásul egyik közlekedési eszköz sem emlékeztet a magyarországi állapotokra: a vonatok ülése nem koszos, semmi karcolás az üvegeken, minden tiszta és rendezett. Ez a rendezettség fogadott minket, amikor végre kimentünk a levegőre. Elsőként balra indultunk el, fél óráig gyalogoltunk a zuhogó esőben, mire a kedvesem megengedte, hogy én is ránézzek a térképre. Emlékeztem rá, hogy eljöttünk egy SCHS nevű épület előtt, ami igazából a hotelünktől 3 percre van… Miután a saját kezembe vettem az irányítást, 5 perc alatt a szálloda lobbyjában ültünk, vártunk a recepciósra. Este fél 9-re meg is érkeztünk.. Mit ne mondjak… A hajam lelapult, a ruháim átáztak és a kézi táskámból is csavarni lehetett a vizet.

A harminc emeletes szálloda 11. emeletén kaptunk egy apartmant. Óriási nappali, Lcd tv, légkondi mindenhol és egy óriási ágy. A kipakolás után az első dolgunk az volt, hogy elinduljunk a Petronas toronyhoz. Sortban és topban indultam el a kisebb túránkhoz. Még este 11kor is ugyanaz a hőség fogadott, mint a megérkezéskor. A hajam begöndörödött a párától, de ezt sem bántam, mert a barátom átölelt és sétáltunk a torony felé.  A pálmafák, a hőség, az új ország megőrjített. Teljesen bezsongtam, ugráltam az utcán, amikor pedig elkezdett zuhogni az eső, táncoltam az esőben a torony előtt. Normális vagyok? NEM. Boldog voltam. Mint még sohasem. Rick gyorsan be is húzott az egyik terasz alá, hogy ne ázzak meg megint. Visszafelé nem a rövidebb úton mentünk visszafelé a szállodába, megkerülve a business negyedet, a Tiffany és Burberry üzletek előtt haladtunk el. Közben csak úgy pezsgett a város, szerencsére én azonnal átvettem ezt a pörgést , a fényeket, a nyüzsgés jó hatással volt rám. Közel egy órás séta után visszaballagtunk a szállodába, ahol bedőltünk az ágyba és reggel 9ig csak szunyáltunk. A légkondi halk zúgására még emlékszem, utána viszont kidőltem a fáradtságtól.