Kilencvenkettő- AZ utolsó hét

Az utolsó Indonéziában töltött hetemmel kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Nem azért, mert nem volt a világ legjobb dolga, de megszoktam a környezetet. A nyugodt, kiegyensúlyozott életünkből, amikor az volt a legnagyobb gondom, hogy éjszaka, vagy kora reggel menjek-e úszni, visszatértem egy másik világba. A nagy utazás előtt azonban még számos dolgot megcsináltunk, ami eddig csak egy pont volt a listán.
Még január eleje volt, a vizsgáimra készültem, amikor a barátom már a trópusi szigetek képeit küldözgette, ahova majd elvisz. A trópusi szigetből végülis nem lett sokáig semmi, mert folyton az irodába járkált, még Szingapúrba se tudtunk együtt elmenni. Szingapúrt pedig nem fedeztem fel igazán, így kicsit bánt a dolog. Az utolsó héten azonban minden őrültséget megcsináltunk, szuper helyekre mentünk és rendesen el voltam kényeztetve. Hétfőn csúszda parkba mentünk, ahol végigsikítoztam a lecsúszást... Igen, természetesen nem néztek hülyének az indonéz kisgyerekek...Áhh, miért néztek volna. (Ez egyébként azután volt, hogy Ricknek sikerült a Typerating vizsgája, ami azt jelenti, hogy megint egy évig van pilóta jogsija) Este 7-ig engem ki sem lehetett szedni a vízből, imádok csúszdázni, egy matracban feküdni, miközben a barátom húz, na az a világ legjobb dolga:D A pancsolás után végre kipróbáltam a soto-t is, ami kifejezetten indonéz. Bár távol állnak tőlem a levesek, mégis nagyon ízlett. Az íze egyébként a legényfogó leveshez hasonlít, korianderes, savanyú az egész. Mi telepakoltuk rizzsel, amit a végén nem is ettem meg, olyan sok volt.
A keddi napot takarítással és bevásárlással töltöttük el. Vasárnap este, amikor Rick elment vizsgázni, Sjoerd és Bernard bulit csapott. Mint a filmekben, még a csapból is sör folyt, az asztalon holland lányok táncoltak, én pedig, mint egy rossz és irigy szomszéd, csillapítani próbáltam őket. Végül arra emlékszem csak, hogy éjfél körül elmentek, majd hajnalban, kézen fogva és átkarolva egymást, Sjoerd és Bernard mászott fel a lépcsőn. Megláttak engem a zöld trikómban, amit alváshoz veszek fel, és agyon dicsértek, hogy milyen szép, varázslatos és tündéri vagyok ma reggel:D igen, még hajnali 7kor is részegek voltak...Emiatt hétfőn semmihez sem nyúltak, kedden viszont együtt takarítottunk. Este a Salsában vacsiztunk, és végre ettem Pisang Gorenget. Ami sült banánt jelent, de sokkal egzotikusabb indonézül:D Teljesen már egyébként, mint az itteni kínaiban árult banánok.
Rájöttem, hogy a pisang goreng is nagyon hiányzik, nem csak a barátom. No, egye fene, 1,5 hónap és repülök vissza. >)

Kilencvenegy-Otthon,édes otthon

Az elmúlt két hétben megint nem vettem a fáradtságot ahhoz, hogy írjak egy kicsit. Most sem lesz túl sok időm, viszont le kell írnom: hazajöttem, 1,5hónapig itthon leszek:) Persze ez nem azt jelenti, hogy most mindenfelé leszek, első a vizsgák, aztán a vízum, betegbiztosítás,iskolai papírok etc. Április 24-én, szerdán 14.55kor érkeztem meg Ferihegyre. Előttem volt egy közel 40 órás út, hiszen én már 23-ától, reggel 9től úton voltam. Ami magyar idő szerint 4 óra :) Attól eltekintve, hogy nagyon hosszú volt az út és a várakozás, nem volt egyáltalán kellemetlen az egész. Talán már megszoktam, hogy folyton a reptereken ücsörgök és temérdek időm van. Jakartából 11.40kor indult a Lion Aires gépem, Kuala Lumpurba fél 3-kor érkezett meg. A KLIA-n ültem este 10ig, onnan Bangkok, megint 2óra várakozás, majd 9 óra út Kairóig( ezalatt az idő alatt aludtam 4 órát, kajáltam, filmeztem) majd Kairóban 5óra várakozás és végre beszállás. A legutolsó repülőút tűnt egyébként a leghosszabbnak. Talán azért, mert nem nézhettem filmet és elég kicsi volt a gép is, viszont a megérkezés mindennél jobb volt. Még a kapu előtt voltam, amikor anya már hívott: boldogan üvöltöttem bele a telefonba, a hátam mögött lévő magyarok riadt tekintete sem riasztott el attól, hogy boldogan csicseregjek :)A csomagfelvétel után jött az útlevél vizsgálat, szinte mindenkit megnéztek, én is boldogan akartam csicseregni, hogy merre jártam, de meg se nézték:D Amint kijöttem, anya arcát láttam meg, Dalma ugrált örömében és szaladtak elém. Édesek voltak, míg ők sírtak, addig én nevettem rajtuk, hogy mennyire meghatódtak. Ferihegy után Ikea, aztán irány haza. Az út nagyon megterhelt, bár jet laggel megint nem szenvedtem, mégis azért hosszú órák óta úton voltam.
Még pár poszttal tartozom, az utolsó hétről még semmit sem írtam. De ígérem, hogy hamarosan. Annyit elárulok, hogy egy csodás trópusi szigeten pihentük ki a 3 hónap együttélést, ami elsőre ijesztő volt, ma pedig már a családomnak tekintem Ricket. Életemben először azt érzem, hogy a világ legboldogabb embere lehetek. Vagy már az is vagyok?!